It’s okay to be not okay

Sziasztok!

@thelatestkate

Mivel május a Mental Health Awareness (a mentális egészség elismerésének) hónapja, úgy gondoltam, egy elég személyes példán keresztül mutatom be az egyik legismertebb mentális betegséget. És ha akárcsak egyetlen embernek tudok ezzel segíteni, már megérte. Mindenki hallott már róla, nincs ember, aki ne érezte volna már úgy, hogy ne tudna ezzel azonosulni, sőt, napjainkban kész trendet építettek köré (ami szerintem undorító, mert nem felhívja a figyelmet a problémára, sokkal inkább elbagatellizálja azt). 

Klinikai depresszió.

Abban az esetben, amikor a depressziós epizód visszatér, recurrens (ismétlődő) depresszióról, vagy visszatérő major depresszív zavarról beszélünk, mely általában serdülőkorban vagy fiatal felnőttkorban kezdődik. A visszatérő depresszióban szenvedő páciensek a depressziós fázisok között hónapokig vagy évekig tartó normál hangulatú, tünetmentes időszakot élnek meg. A depresszív zavarok ezen formája nagyon gyakran vezet keresőképtelenséghez, rokkantsághoz és mindig unipoláris jellegű (ami azt jelenti, hogy nem fordul elő mániás vagy hypomániás fázis). Általában ezt a típust “klasszikus” vagy “klinikai” depressziónak nevezik.

Ez a dolog nem ismeretlen a családomban. Az édesapámnál és mindkét nagypapámnál diagnosztizáltak depressziót, ám meg voltam győződve arról, hogy nálam teljességgel kizárt, hogy bármikor hasonlóval kelljen küzdenem. Hiszen alapvetően egy optimista embernek tartom magam, aki mindenben próbálja a legjobbat látni, mindig a jobb lehetőségeket feltételezi, aki másokat biztat, ha azok mindent borúsnak tartanak. Persze, nekem is szokott rossz kedvem lenni, voltak egészen negatív periódusaim is, de az Isten szerelmére, pár év leforgása alatt végignéztem, ahogy az egyik nagypapám és az apukám is elsorvadnak. Mégis kinek ne lenne ettől maga alatt?
Aztán mégis ott ültem egy szobában, szemben egy nővel, aki közölte velem, hogy depressziós vagyok. Huszonegy évesen. Tudom, rengetegen vannak, akiket ennél jóval fiatalabban diagnosztizálnak, mégis... a saját koromat is annak éreztem. Korainak. Éppen csak ahhoz lettem annyi idős, hogy a világ minden táján legálisan fogyaszthassak alkoholt, akkor meg hogy lehet, hogy lediagnosztizáltak valamire, amit szentül taszítottam magamtól?
Ki tudja, milyen mélyen gyökereztek mindennek az előzményei? Mikor apukámat elvesztettem tizenhat évesen, tudat alatt nem gyászoltam addig, amíg nem láttam, hogy anyukám jobban nem lett, utána pedig egyszerűen összeomlottam. Akkoriban nem rejtettem el senki elől, hogy milyen szarul vagyok, noha igazság szerint a pontos okát én sem értettem. És ha én nem értem, hogy érthette volna meg a környezetem? Mindennek az lett a vége, hogy szépen ellöktem magamtól a barátaimat, akik... nos, szó nélkül hagyták mindent. Én pedig - tévesen! - azt feltételeztem, hogy csak akkor vagyok értékes és szerethető az emberek számára, ha magamban tartom a komoly bajaimat is. Így mikor elkezdtem az egyetemet, már megtanultam, hogyan dolgozzam fel egyedül a problémáimat, hiszen az ég őrizzen, ha véletlenül valaki rájön arra, hogy - mint bárki más a Földön - én is magam alatt szoktam lenni. (Igen, tisztában vagyok azzal, hogy rettenetesen kicsi az önbecsülésem!) Nem meglepő módon ez a fajta hozzáállás nem vezetett semmi jóra azzal kombinálva, hogy mennyire pokolian megviselt a felsőoktatás első néhány féléve.
Nehezen tudom megfogalmazni, hogy pontosan milyen is voltam akkor. Őszintén szólva elég kevés dologra emlékszem, aminek alapvetően ahhoz volt köze, hogy ráfüggtem egy nyugtatóra. Tudom, hogy megvoltak a tipikus tüneteim - állandó szorongás, esetleges pánikrohamok, sokszor inkább kiüresedett érzés, alvászavarok, állandó fáradtság, nulla önértékelés, csökkent étvágy, folyamatos dekoncentráltság, elhúzódás mindenféle társas kapcsolatoktól -, illetve az ezekhez általában tartozó testi jelek is stimmeltek, mint folyamatos fejfájás, szédülés, bélrendszeri panaszok vagy hasi fájdalom. De mivel ad egy, migrénes és refluxos vagyok összetett ételérzékenységgel, ráadásul az egyetem akkoriban már sokadjára vágott földhöz, úgy voltam vele, hogy nehéz lenne nem szarul éreznem magam. Persze, az feltűnt, hogy kerülöm a barátaim és a családom társaságát, és ha velük voltam, akkor se éreztem magam sehogy, de ilyenkor meg általában mosolyt erőltettem az arcomra és minden jó volt. (Van valami borzalmasan ijesztő abban, ahogy a barátaid elsütnek egy poént, és tudod, hogy annak viccesnek kellene lennie, nevetsz is rajta, de belül... nem érzel semmit.) Kezdetben nyugtatót is csak vizsgák előtt szedtem. Aztán feltűnt, hogy napközben is baromi ideges vagyok, még akkor is, ha nincs vizsgaidőszak. Végül már csak akkor tudtam túlélni a napokat, rendesen aludni és valamennyire teljesíteni, ha mindennap bevettem egyet. Mert valahol, a rengeteg sötétség mélyén még ott voltam én, és tudtam, hogy mennem kell előre, tovább és tovább. Akkoriban szánalmasnak gondoltam magam, hiszen mi okozna bennem egy ilyen hosszan, sok-sok hónapokon át tartó állapotot? Biztos csak önsajnálat - mondogattam magamnak. Szóval csak szedtem a bogyókat, haladtam napról napra, hétről hétre, és ha most, majdnem négy évvel később próbálok visszagondolni arra az időre, nagyon-nagyon kevés konkrét dologra emlékszem (pedig amúgy piszkosul jó memóriám van), minden más csak összemosódik egyetlen homályos pacává.
És ami miatt egy részem még mindig keserűséget érez, az az, hogy a környezetemben egyetlen személyt kivéve senkinek se tűnt fel, hogy mennyire elvesztettem magam valójában. Persze, nem hibáztatom őket, hiszen mint mondtam, nem beszéltem a problémáimról, mert egyáltalán nem éreztem úgy, hogy az én bajaim is annyira számítanak, mint másoké. Tehát helyette hamis mosollyal lepleztem, hogy nem csak savlekötőt, laktáz enzimet vagy fejfájásra fájdalomcsillapítót szedek, hanem mellette nyugtatót is, és hogy gyakorlatilag nem érzek semmit. A barátaim, még a legközelebbi barátaim is betudták annak, hogy egyszerűen csak túl sok lett a suli és a folyamatos kudarcélmény (ahogy én is egyébként) és csendben elfogadták, hogy elfordulok tőlük (ami nekem jó is volt így). Az egyetlen személy, akinek - természetesen - szemet szúrt, hogy valami nagyon nincs rendben velem, édesanyám volt. És egy részem sosem fogja megbocsátani magamnak, hogy mindennek kitettem. És nem, nem arról beszélek, hogy a depresszió bűn volna. Hanem arról, hogy nem kértem segítséget. Mert a napi nyugtatóknál már tudtam, hogy valami nagy gáz van, hogy ez nem természetes, amit csinálok. De akkor már úgy éreztem, annyira mélyen vagyok és annyira meg voltam rémülve ettől a felismeréstől, hogy csak tűrtem tovább.
Végül anyukám, sok mindenki más mellett egy pszichiáterhez is elküldött, aki végül megmondta a tutit. Ezzel nagyjából egy időben megszabadultam a híres-neves anatómiától is, ami az egyik oka volt annak, ami depresszióba taszított - sok minden egyéb megterhelő, lelki tényező mellett, de esetemben a hozott genetika is közrejátszott a dologban. Egy sikeres szigorlattal és diagnózissal pedig már a kezemben volt a kulcs a gyógyuláshoz. Szedtem gyógyszert is egy ideig, majd azt is elhagyhattam, és szépen, lassan talpra álltam. Nem gyógyultam meg, mert ez nem egy megfázás vagy gyomorrontás, amit kiheversz oszt jó’ van, ez egy életen át velem lesz, az én kis csomagom.
De megtanultam felismerni.
És ami a legfontosabb: tudom, hogy nem szégyen segítséget kérni.

@thelatestkate

Nem elítélendő, ha padlón van az ember. Mindenki problémái számítanak, senki sem értéktelenebb attól, ha beszél róla. Az én családom és barátaim se fognak kevésbé szeretni azért, mert elmondom nekik, ha épp magam alatt vagyok; ha sírok előttük vagy bevallom, hogy sírtam. Sőt! Csak jobban fognak tőle érteni. Tudni fogják, hogy nem akarom eltaszítani őket, mert szeretem őket és szükségem van rájuk, csak bele kerültem egy helyzetbe, amiben egyedül vagyok egy nagyon sötét és ijesztő helyen. Egyedül vagyok, de szeretném, ha segítenének.
Már tudom, milyen érzés annyira mélyen lenni. És azt is, hogy oda soha többet nem akarok visszakerülni. Tudom magamról, hogy mocskosul erős vagyok és bármikor talpra tudok állni, de azt is, hogy ha kell, megfoghatom közben más kezét. Ilyenkor meg kell fogni azt a segítő kezet, még akkor is, ha csak egyetlen emberé. Mert őszintén fogalmam sincs, mi lett volna, ha közel egy év után anyukám nem lök be egy pszichiáter ajtaján - ha már magamtól nem akartam menni.
És ha bárki hasonló cipőben jár, kérlek, ne legyetek olyanok, mint én! Egy részem még mindig szégyelli és el akarja rejteni, és emiatt egy kezemen meg tudom számolni, hány barátom tudja, hogy nem csak rossz passzban voltam, hanem komolyabb bajokkal kellett küzdenem akkoriban. De ez ostobaság! Semmi szégyellni való nincs ebben. Rendben van, ha nem érzed magad rendben! Rendben van, ha sírsz, ha pánikrohamod van, ha szorongsz, ha üresnek érzed magad! Ezektől nem leszel kevésbé értékes! És ne félj segítséget kérni! Nálam jobban senki nem utál másokra támaszkodni, szeretek mindent egyedül, a magam módján megoldani, de a depresszió leküzdéséhez önmagamban kevés voltam. Kellett a terápia. Kellett a támogatás. Igen, legfőképp én kellettem hozzá, az akaraterőm és a bizonyosság, hogy túl fogok lendülni ezen is. De tök egyedül nem ment volna.

Azért osztom meg most ezt, mert az elmúlt két és fél hónapban a bezártság és a barátaim, sőt, egyáltalán az alap emberi kapcsolatok hiánya újra előhozta belőlem a kezdődő depressziót. De ezúttal időben felismertem és csak kimondtam a szavakat: nem vagyok jól. És lám! Akiknek elmondtam, megértették. Bár a legtöbben nem lehettek velem, de már tudtak róla és milyen meglepő, távolról próbáltak megtenni mindent azért, hogy jobban legyek. Mellettem álltak.
És ez többet jelentett bárminél.
Sajnálom, ha kusza lett a bejegyzés. Próbáltam összeszedni a gondolataim, de igazság szerint ez volt az első alkalom, hogy ilyen hosszan és részletesen beszéltem erről, hiszen a hozzám legközelebb álló emberek ismerték a részleteket már azelőtt, hogy elmondtam volna nekik az igazat. A célom az lett volna, hogyha bárki hasonló cipőben érzi magát, talán felbátorodik és talán ő is megtalálja azt az embert, akinek megfoghatja a kezét! Vagy ha ismertek valakit a barátaitok vagy a családtagjaitok, akárcsak egyszerű ismerősök között, aki talán nem mutatja ki, de belül mindennap saját magával kell megküzdenie, ne féljetek ti kinyújtani a kezeteket! Ha kell, erőszakosan megragadni a másikét! (Őszintén szólva kezdetben én se kértem a gyengéd segítő szándékból...)
Úgy érzem, napjainkban sokkal inkább sikk elhessegetni a mentális egészség kérdését, pedig ahogy egyre jobban fejlődik a világ, úgy nyomják egyre sokszínűbb, nagyobb, mások számára láthatatlan terhek az emberek vállát. És mivel azok, akik mentálisan nincsenek rendben - lényegtelen, hogy az depresszió-e vagy "csak" egy nehéz élethelyzetbe kerültek - sokszor csak némán belesimulnak a nagy egészbe, az emberek hajlamosak elsiklani az ő problémájuk felett. Pedig ez egy létező dolog! Valami, amiről többet kellene beszélni, hogy mindenki megérthesse. Azok is, akik nem éltek át hasonlót, és azok is, akik már igen, vagy éppen benne vannak a közepén, esetleg csak kezdenek beleesni, de úgy érzik, nincs szükségük segítségre. Vagy szerintük nem érdemlik meg.
És ez bárkivel megeshet. Azzal is, akit utálsz, elítélsz, akiről úgy gondolod, tökéletes az élete.
Azzal is, akiről biztosan tudod, hogy annyira közel álltok, hogy képtelen lenne ilyeneket eltitkolni előtted. Sőt, te lennél az első, akinek szólna.
És veled is! Tehát figyelj oda magadra! Még a legmegterhelőbb időkben is próbálj találni valamit, ami kikapcsol, aminek hatására befelé, saját magadra is tudsz gondolni, mert akárcsak napi pár perc rengeteget tud segítni! És ha már egyedül végleg nem megy, ne feledd: nem leszel attól kevesebb, ha megpróbálsz másra támaszkodni! Ha pedig a végén kimászol a gödörből, akkor leszel a legerősebb!

(Thank you for my TED talk!)