Hey look Dad, I made it

Sziasztok!

Kezdetek

Nos, amint azt láthatjátok, a blog teljesen megújult - új név, cím és kívül (ez utóbbiért iszonyatosan hálás vagyok Leah-nak, aki felajánlotta, hogy elkészíti az új kinézetet 💕) és belül is megújulás. Ennek pedig egyetlen oka van: mire ezt a bejegyzést olvassátok, én megkapom a diplomámat. Bizony.

Lediplomáztam.

Végeztem.

Állatorvos lettem.

El se hiszem. Szerintem legutóbb utoljára akkor éreztem így magam, amikor felvettek, pluszban még lekerült egy csomó teher is a vállamról, amik az elmúlt években rárakódtak és csak nőttek és nőttek. Természetesen jött a helyére egy csomó újabb, de ezek mások, még kicsit ismeretlenek és egyelőre némi megkönnyebbüléssel fogadom őket. Persze benne van a pakliban, hogy pár hónap múlva bőgve hívom fel anyukám, hogy kész, vége, ennyi, meguntam, visszamennék az anyaméhbe, köszhelo. De egyelőre meghagyom magam a jelenlegi kis buborékomban, amiért valóra vált az az álmom, amit cirka öt éves korom óta dédelgettem.

Sokszor elgondolkoztam egyébként azon, hogy ha most visszaugorhatnék az időben, vajon ugyanezt választanám-e. A válaszom elég határozott igen, bár az nem feltétlenül biztos, hogy ugyanide jelentkeztem volna (a barátaim miatt nyilván, ugyanakkor elgondolkodtat, hogy máshol ugyanígy, egy nappal a végzés előtt mennyire érezném úgy, hogy erre készen állok). És őszintén szólva sose képzeltem el magam máshogy. Bár rengeteg minden érdekel és egy csomó szakmát próbálnék ki, mindhez olyan végzettség és egy élet munkája kell, hogy majd a következő életemben sort kerítek rájuk. 

Egyébiránt pedig három félév összefoglalóval is elmaradtam. A kilencedik féléveset elkezdtem, de aztán aztán annyi minden történt, hogy nem jutottam a végére, kettőt pislantottam és jöttek az államvizsgáim, majd az utolsó félév, szóval úgy gondoltam, mostmár kivárom az utolsó végét - az egész legeslegvégét, és röviden összefoglalva (tudok én egyáltalán olyat?) bepótolom őket. Szerettem írni ezeket a bejegyzéseket és nagyon furcsa érzés, hogy ez lesz belőle az utolsó. (Lediplomáztam, úristen!!)

Kilenc

Mifelénk az utolsó év a legrosszabb. A rettegett. A borzalom. A halál. Nos, számomra nem is hazudtolta meg magát, mert már a nyári szünet utolsó hetén és a félév első napjaiban mindennap annyi stressz ért innen-onnan, hogy tabletta ide vagy oda, még a havibaj sem köszöntött be. (A saját mellékveséim erősebbek, imádom!) És ha mindez nem lett volna elég, öt év után új szobatársaim lettek. Bár magamat elég simulékonynak és konfliktuskerülőnek tartom, aki könnyen alkalmazkodik és kijön másokkal, ráadásul a lányok az évfolyamtársaim voltak, de azért mégis kicsit tartottam tőle. Végül kiderült, hogy ok nélkül, és sikerült valami olyan szerencsés csillagzat alatt születnem, hogy megint szuperségesen jó társaságba kerültem. Nélkülük (és itt két hasonszőrű, introvertált, ugyanazokban a könyves-filmes-sorozatos fandomokban otthonos emberről és egy cicáról beszélek) sokkal üresebb és nehezebb lett volna a félév.

Ha már úgyis a félév pozitívumainál tartok, akkor elmondanám, hogy novemberben a Skillet ismételten kis hazánkba látogatott, hogy lemezbemutató koncertet adjon. Első sorban végigtombolni és -bőgni az egészet olyan elképesztő extázis volt, amit azóta is nehezen tudok felidézni. De tökéletes volt arra, hogy még utoljára, a kilencedik vizsgaidőszak előtt rendesen, annak rendje és módja szerint kitomboljam magam és minden fölös energiától megszabaduljak. Ja és John Cooper az arcomba énekelte a legeslegkedvencebb számomat. És minden fangirl pillanat legfontosabb része: még a kezem is megfogta! (Ha nem lenne ez a hülye vírus, azóta se mostam volna meg...)

Na, ennyivel azt hiszem, le is tudtam a félév szép pillanatait és gyakorlatilag minden szabadidős programot, amit ezekben a hónapokban csináltam. Nem viccelek. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan nap volt, amikor nem tanultam 6-8 óránál kevesebbet. Nemhogy az előző szemeszterekben, de szerintem összesen nem tanultam annyit az egyetem alatt, mint ekkor. Bejött ugyanis a három államvizsga tárgyunk, amiből állandóan zh-kat írtunk (és háromból egynek a nyelvezetéhez közöm se volt, mert full jog volt az egész), ezen felül három tárgyból szigorlat is várt rám. Tehát röviden leírva a napjaim abból álltak, hogy felkeltem reggel, bementem az egyetemre, ott voltam olyan délután 4-5-ig (vagy este 7-ig), aztán hazaértem a koliba és leültem tanulni. Néha teljes végkimerülésben a szobatársaimmal megnéztünk egy filmet vagy egy sorozatrészt, esetleg társasoztunk egy kicsit, de ennyi volt az egész. Volt, hogy egymás utáni napokon írtunk zh-t két teljesen eltérő tantárgyból, azok voltak a legrosszabb napok. Egyszer eljutottam arra a szintre, hogy három nap alatt összesen három órát aludtam és a reggeli zh-t úgy írtam meg, hogy felkeltem éjjel 2-kor, majd 6 körül bevertem két energiaitalt, aztán testen kívüli élményként egy órával később válaszokat körmöltem a lapra. Nem tudom, mit írtam és azt se, hogy egyáltalán milyen kérdésekre válaszoltam, de legalább átmentem. (Ezt ne próbáljátok ki otthon, gyerekek!)

Emiatt igazából fel se tűnt, mikor jött a vizsgaidőszak. Karácsonyom szokás szerint nem volt, cserébe másfél hónapon keresztül, töretlenül mindennap négy órát aludtam csak. (Ezt se próbáljátok ki!) De legalább meg tudtam, hogy 10 nap alatt meg lehet tanulni 300 oldalt és kevesebb, mint egy hónap alatt összejött az 1000 is. (Bezzeg egy basic regényből évek óta nem sikerült egy hónap alatt annyit olvasni sem) Ráadásul a vizsgafelvételem olyan királyul jött össze, hogy egy napra esett egy szigorlatom és egy jogi vizsgám is. Na, az egy másik nap, amikor annyira fáradt voltam, hogy nem emlékszem belőle semmire. 

Valahogy mégis sikerült teljesen időben végeznem, ráadásul olyan jegyekkel, hogy dobtam egy hátast magamtól. Édes egyetlen gimnáziumi történelem tanáromnak végül mégis igaza lett, amikor azt mondogatta minden szívatós dolgozata alatt, hogy teher alatt nő a pálma. Hát, az én pálmám már kurva magasra nőhetett.

Tíz

Ha azt mondom, hogy a szervezetem tropára ment a vizsgaidőszak alatt, akkor még finoman fogalmaztam. Egy héten keresztül vagy hánytam, vagy ment a hasam (micsoda fordulat, ezeket pár szemeszterrel ezelőtt még a vizsgák előtt csináltam, nem utánuk), emiatt az új félév előtti egy hétben pihenni se tudtam rendesen. Aztán puff, hellószia utolsó vizsgás-tanulós-magolós szemeszter! 

Február végén-március elején aztán olyan beteg lettem, hogy már azzal poénkodtunk a barátaimmal, hogy én vagyok a nulladik covid beteg az országban - se szaglás, se ízérzékelés (bár nálam ezek megvannak a legegyszerűbb megfázásnál is), láz és olyan köhögés, hogy beleszakadt a tüdőm. Természetesen pont ekkor még nem kellett jelezni a tüneteid, nem voltak lezárások sem, így egy laza ügyeleti hetet toltam végig így, jó kis 12 órázásokkal. 

És derült égből villámcsapásként jött, amit már mindenki ismer és tapasztal. Éppen gyakorlaton ültünk, egy rakás döglött hal között és senki se figyelt oda igazán, se mi, se a tanár. Mindenki a híreket leste, és a gyakorlatnak úgy lett vége, hogy akkor jövő héten már nem találkozunk. Csak álltunk és néztünk egymásra a barátaimmal, hogy ennyi? Most így tényleg el kell búcsúznunk? És el kellett búcsúznunk. Még másnap azért összeültünk, de többre nem jutott idő és lehetőség, mert a kollégiumot is el kellett hagyni. Aztán szombaton szóltak, hogy vasárnap estig mindent haza kell vinni, úgyhogy volt egy újabb kör Pestre és vissza. 

És következett az online oktatás.

Amíg volt tanulnivalóm, nem éltem meg annyira szarul a félévet. Mivel a vizsgaidőszakban három tárgynyi államvizsga várt rám, amik rohadt nehezek és nem is tudtuk, hogy lesznek belőlük a zh-k és a vizsgák, így jobbára neki ültem tanulni. Volt egy kis noteszem, amiben szépen vezettem, hogy mikor miből mennyit kell haladnom és pluszban egy-egy napon még miket kell csinálnom (olyan apróságokat is felírtam, mint hajmosás, nyuszika ketrec takarítás, ágynemű húzás és hasonlók) és bevallom, büszke voltam magamra, mert ennek köszönhetően végig produktív tudtam maradni. Tanulás terén elég pszichózisba este, mert mindennap 8-10 órát végigtoltam, de így visszagondolva, részben ez tartott életben. 

A másik a tornázás volt. Mivel tudtam, hogy valamit kezdenem kell magammal, ha már be lettem zárva a lakásba, pont kapóra jöttek Rubint Réka ingyenes online edzései. Heti háromszor volt fix programom, amik teljesen kikapcsoltak. Végül annyira belejöttem, hogy már procastination gyanánt is tornáztam, és lassan egy év alatt a heti háromból heti hat edzés lett - ez egy újabb dolog, amire nagyon büszke vagyok. Sose aludtam olyan jót vizsgák előtt, mint amikor az egyik államvizsga előtti este még lenyomtam egy 70 perces edzést és arra is rájöttem, hogy mennyit csökken a szorongásom, miután jól kimozogtam magam. Ez a fő dolog, ami velem maradt a karatén időszak alatt. Azóta Rubint Rékáról váltottam Chloe Tingre, jelenleg pedig Pamela Reif heti edzésterveit követem, kiegészítve mindennap egy kb. 25 perces, táncos HIIT edzéssel. És, bár nem emiatt csinálom, de a befektetett munka szépen lassan az alakomon is meglátszott: amit az egészséges étkezés nem vitt le a hasamból, azon az edzés segített, a combjaim vékonyabbak lettek, és lettek látható izmaim. Sose voltak látható izmaim. És a ruhaméretem is lejjebb ment, még mindig meglepődök azon, amikor egy M-es nadrág vagy szoknya nagy lesz rám. (Ruha és felső nem, mert a hátam és a vállam olyan széles, hogy Hosszú Katinka mellett büszkén ki tudom húzni magam)

Ez pedig jól is jött, mert mire eljött a június eleje, mindhárom államvizsgán túl voltam. És már nem tudtam tanulni, nem volt semmi, ami jelentősen kitöltse a napjaim. Bár májusban írtam bejegyzést a depresszióról, az egész nyáron csúcsosodott ki. Egyrészt mindenhonnan azt kaptam meg, hogy milyen könnyűek voltak most a vírus miatt a vizsgáink és emiatt nem is kellett rá rendesen tanulni, ez pedig különösen rosszul esett. Mert én speciel kurva sokat tanultam rájuk. Lehet az ötöde is elég lett volna, de én mindhez úgy álltam oda, hogy akármilyen is lesz a vizsga formája, becsülettel felkészültem. Másrészt pedig engem személy szerint nagyon nyomasztott, hogy a szobámban kell felelnem (ami elvileg egy safe place lenne vagy mi a szösz) és teljesen egyedül voltam. Eltűnt a felkelek-bemegyek az egyetemre-az évfolyamtársaimmal oldjuk egymás feszültségét érzés, csak a szorongás maradt. Amin a sikeres teljesítés és a jó jegyek sem segítettek, hiszen mint fentebb írtam, az egy évvel előttem végzett barátaimnak nem újságolhattam el boldogan és büszkén. Hiszen nyilván csak azért lett ötös ez és négyes az, mert könnyű volt a vizsga. Bezzeg vírus nélkül és szokásos rendszerben? Biztos nem ment volna így...

Ezekkel együtt pedig megtört a kis napi rutinom is. Ugyan a teendőimet ugyanúgy felírtam, megcsináltam őket és pipálgattam, mégse éreztem, hogy egyről a kettőre haladnék. Be voltam zárva. Egyedül voltam. Rendelőbe se tudtam menni, mint néhány barátom, mert itthon nem engedtek be. És amíg ők azt mondogatták, hogy milyen mázlista vagyok, amiért otthon lehetek, a szememben ők voltak azok. Önző lehet ezt mondani, de rosszabbul éreztem magam, mint mikor apukám meghalt. Mert ezúttal úgy éreztem, nincs körülöttem senki és senki sem hajlandó vagy tud segíteni sehogy sem. 

Tizenegy

Augusztusban mindennap azon rimánkodtam, hogy csak ne legyen változtatás a gyakorlati szemeszterben és csinálhassunk mindent, ahogy szokásosan menni szokott. Hála az égnek, ez végül így is lett. Végre volt lehetőségem kimozdulni otthonról, az egyes gyakorlati helyszínek miatt mindennap mennem kellett valahova, ráadásul a helyek havonta változtak. Pluszban még erre rájött, hogy két hónapig két barátnőmmel is együtt lehettem, az egyikük nálam is lakott, így pedig társaságom is lett.

Erre jött rá a szakdolgozat/tdk írás. Még június végén közölték velem a témavezetőim, hogy a téma, amire másfél éve be voltam jelentve megváltozott, mert semmilyen mintát nem kaptunk. Ugyan kicsit csalódott voltam, hogy a kutatási anyagaim kukába mennek, de az új témám nagyon tetszett és minden egyes cikkel és legépelt szóval jobban megszerettem. Emiatt számomra ezt tető alá hozni nem jelentett stresszt. Nyár végére befejeztem a húsz oldalas irodalmi részt, október végére pedig beküldtem a teljes munkát tdk elbírálásra. Írni mindig is szerettem és jól is ment, mindegy, hogy a saját kis történeteimről vagy iskolai munkáról volt szó, így legépelni 40 oldalt az egyik legkönnyebb dolog volt az egyetem alatt - időigényes, de nem járt gyomorgörccsel. Angol cikkeket fordítgatni már nehezebb volt, de mivel imádtam a témát, így az sem volt túl nagy probléma és a témavezetőim is nagyon megdicsérték, hogy nagyon szépet írtam. 

Novemberben végül elfogadták a dolgozatot és a(z online megrendezett) konferencián elő is adhattam. Bár akik nézték ismerőseim mind megjegyezték, hogy milyen sokat és - szerintük - gonoszakat kérdeztek tőlem, én furcsa módon örültem neki, hiszen ezek szerint a kis munkám nemcsak nekem, de másoknak is nagyon tetszett. Ráadásul még pénzt is hozott a konyhára!

Emellett novembertől kezdve végre eljutottam a gyakorlataim azon pontjához, amit a legeslegjobban vártam: elkezdhettem rendelőbe járni. Nagyon fárasztó volt, két hónapon keresztül napi 10 órákat toltam le, de rettenetesen élveztem. Borzasztó sokat tanultam és igazán elevenemben éreztem magam. És hozzá kell tennem, hogy a gyakorlási lehetőség, illetve az egyetemi tanulmányaim során szinte először hallott, őszinte dicséretek miatt végre azt éreztem, hogy igen, tényleg ide való vagyok. És tényleg ezt szeretném csinálni. Akárhányszor bejött egy nyuszika a kezelőbe, azt éreztem, hogy átjár a boldogság. Amikor a doki ott hagyott a műtőben, hogy varrjam össze az állatot, bár meg voltam először ijedve, de büszke voltam magamra, hogy ezt engedte. És még büszkébb lettem, amikor az eltelt idő során a fejlődést is láttam a mozdulataimon. 

Ó, és hosszú-hosszú évek után végre volt igazi karácsonyom, amikor nem tanultam semmit. És szilveszterkor sem nyomaszott egy vizsga gondolata se. Egészen elképesztő érzés volt, hogy nem kellett Szenteste a tételeim mellől elrángatni, vagy hogy nem léptem le két perccel a családi ebéd befejezése után tanulni. Wow. Just. Wow. 

Aztán januárban megvolt az utolsó gyakorlati vizsgám is.

Február elején pedig megvédtem a szakdogám - nálunk a tdk-kat elfogadják szakdolgozatként, úgyhogy gyakorlatilag pontosan ugyanazt adtam elő. És ismét nagyon örültem, mert a bizottságnak is nagyon tetszett a munkám, már a felelésem előtt egy csomót kérdezgettek a témáról és még utána is. Életem főműve szép karriert futott így be.

Utószó

És elérkeztünk a legvégéhez. Még mindig nem tudom elhinni, pedig tényleg itt van. 

Megcsináltam.

Sikerült.

Alig tudom elhinni, hogy jövő héten már költözök fel Pestre nyulastul mindenestül, utána pedig kezdődik a munka. Mert befejeztem. Mert elvégeztem. Mert nem adtam fel. Egyszer sem, egyetlen pofára esés, belém rúgás és megtaposás után sem. 

És ti, akik olvassák ezt a blogot, a legelejétől kezdve végigkövettétek ezt a hat évet. Köszönöm nektek!

Természetesen ez nem búcsú és nem hagyok itt csapot papot. Szeretném megőrizni a világomnak ezt a kis szegletét, ahova kiírhatom a gondolataim, ahol megoszthatom a fejemben keringő sok kis történetet, ha van időm őket lepötyögni. Ahogy eddig is, ezután is biztos lesz olyan, hogy rövidebb-hosszabb időre eltűnök, mert éppen úgy hozza az élet. De végül mindig visszatérek ide.

I kept calm. I'm a vet.