Prológus prológus hátán #2

Szép estét mindenkinek! :)

Jó rég volt már, hogy az első ilyen bejegyzést közzétettem a blogon, azonban eljött az ideje a folytatásnak. Eredetileg nem ezt a prológust szerettem volna megírni, hanem az Egy szál vörös rózsáét, vagy az Utóirat: Nathaniel halottét, viszont olyan hangulatú könyvet olvasok éppen, ami ehhez hozta meg az ihletet. Mivel a nyáron eddig nem igazán voltam otthon, így gép előtt sem, kellett egy kis visszarázódás, hogy folytathassam a befejezendő történetem, ehhez pedig az alábbi bevezetés tökéletes lendületet adott. (Ha anime- és mangafanoknak ismerősnek tűnik pár dolog, az nem véletlen, ugyanis ez valóban egy fanfic, noha olyan köntösbe bújtatva, amit bárki fogyaszthat, aki kedvet kap hozzá.)

És hogy mi is ez?

Fekete Hattyú

Anna Blue - Silent Scream

Nem vagyok regényfőszereplő, vagy ilyesmi…

Abban a pillanatban, hogy az éberség kegyetlenül a valóságba rántott, fájdalom rohamozta meg a testemet. Az arcom egyik fele rettenetesen égett, míg a másikat nem éreztem, végtagjaim merevek voltak, a hűvös levegő szúrta friss sebeimet, ujjaim között még meg nem alvadt vér csorgott. Legszívesebben azonnal visszabújtam volna az öntudatlanság fekete buborékába, azonban az elmúlt évek alatt a maximumig kiélezett, ősi túlélési ösztönöm nem engedte, a jelenben tartott. Az érzékeim szinte hangosan követelték, hogy mérjem fel a terepet körülöttem, így, miután az ébredés sokkját követően sikerült lelassítanom a légzésem és valamennyire megnyugodnom, a szememet csukva tartva eleget tettem e belső késztetésnek.

Tapintás.

Kemény, hideg fémre ültettek, karomat és lábamat egyaránt leszíjazták, a bilincsek kidörzsölték a bőrömet. A nyakamat szintén képtelen voltam megmozdítani, vastag pánt rögzítette, fejemet alig tudtam így elemelni a székem magas támlájától.

Hallás.

Alig kivehető suttogás, melyet időnként dühös, sőt, gyűlölettel teli ordítás és lánccsörgés nyomott el. Fém csattant fémen, elektromos berendezések zörögtek, a fejem felett feltehetően lámpa sercegett.

Szaglás.

A belőlem áradó vér és izzadtság szagát szinte teljesen elfedte a fertőtlenítőszer szúrós, orrfacsaró bűze, melybe egy kis égett fém is vegyült – valószínűleg elődömnek, akit a székhez láncoltak, sikerült némi alkalmi kárt tennie a berendezésben.

Végül látás.

Fanyar mosoly kúszott a számra, mikor előző érzékszerveim összegzéseként pontosan az a látvány tárult a szemem elé, amelyre számítottam: előttem egy fémasztal, melynek másik oldalán összecsukható, műanyag szék állt, a szürke betonfalak ablaktalanok voltak, leszámítva a velem szemköztit, amit végig tükör borított. A kijáratot egyetlen páncélozott, vaspántos, zárt ajtó jelentette. Ha ehhez a kihallgató szobához hozzávettem a kintről beszűrődő kiáltásokat, szinte már nem emberi hangokat, biztossá vált számomra: sokkal nagyobb bajban voltam, mint azt néhány órával ezelőtt gondoltam, mikor az éjszaka közepén bevetettem magam New York legveszélyesebb kerületébe.

Kisgyerekkorom óta hallgattam a különböző történeteket ezekről a helyekről. Volt, hogy ijesztgetésnek szánták, apró fenyegetésnek, mikor nem akartam időben lefeküdni, este lefürdeni, vagy hasonló gyermeki engedetlenségeket műveltem. Máskor a túlélés reményével kecsegtetett az ilyen épületek látványa, az igazsággal, a győzelemmel. Később kegyetlenséggel és embertelenséggel. Akármelyik felfogás is volt érvényben, egy dolgot mindig tudtam: a világ legveszélyesebbjeit tartották itt fogva.

Oldalra kaptam a pillantásom, mikor kulcscsörgést követően zörögve-nyikorogva nyílt ki az ajtó, a belépő egyén látványától pedig keserű epe tódult fel a torkomba, az agyamat hullámokban öntötte el a gyűlölet, az egész testem megfeszült, s ha nem lettem volna lebéklyózva, ez akár egy támadás előjele is lehetett volna. A férfi jól szabott, sötétszürke öltönyt – ami kiemelte vékony, de edzett alakját - és hozzáillő nyakkendőt viselt, melyet lesimított, mikor egy vastag mappát elém dobva helyet foglalt velem szemben. Tizennégy éves korom óta ismertem azokat a szürkéskék, mindent és mindenkit örökké monitorozó szemeket, melyek ezúttal engem vizslattak. Szinte már bántóan tökéletes, keskeny arca megőrizte kisfiús báját, vékony ajkait tűnődve préselte össze. Barna haja, ami régen a szemébe hullott, egy ideje viszont már hátrasimítva viselte, fiatal kora ellenére már jó néhány ősz hajszállal büszkélkedhetett, ám ezek kialakulásának igazi okát csak nagyon kevesen ismerték. Én voltam az egyik.

 - Hana – szólalt meg halkan, elgondolkodva, megszakítva ezzel a közöttünk vibráló, feszült csendet -, sosem hittem volna, hogy egyszer itt kell találkoznunk. Pont veled, pont itt – biccentett a bejárat irányába, aminek túloldaláról a következő pillanatban eszeveszett ordítás hangzott fel, mintegy alátámasztva a célzását.

Keserűen felnevettem.

 - Tényleg nem? – A hangom rekedt volt, a torkom kiszáradt, szarkasztikus kérdésem elvesztette az élét. – Komolyan azt hitted, hogy sosem jövök rá, mit tettél? Mégis mennyire néztél tudatlannak és naivnak? Elárultál, Kingston különleges nyomozó! – Úgy köptem a nevét, mintha a világ legsértőbb káromkodása lett volna.

 - És ez feljogosított téged, hogy csakúgy átállj az ő oldalukra? Teljesen őrült vagy? Ha figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy minek számítasz a szemükben, te is pontosan tudod, hogyan kezelik azokat az embereket, akik azoknak segítenek vagy rejtegetik őket. – Nem emelte fel a hangját, nem kezdett el kiabálni és az asztalt csapkodni, ahogy mások tették volna a helyében, egyszerűen csak felemelkedett és fölém tornyosult. Másokat a szervezetnél, a beosztottjait vagy az újoncait, talán még a legtöbbet is közülük biztos megrémített volna, engem azonban hidegen hagyott.

Kifejezéstelen arccal álltam a tekintetét.

 - Kérlek, tedd még hozzá a Törvény 119. cikkelyét is – szegtem fel a fejemet, amennyire a pánt engedte. – „Azok, akik szándékosan, fegyverrel akadályozzák az ő elfogásukat, halállal büntetendők.” Hiszen ez is csak egy pont a bűneim listáján, nem igaz? – vontam fel a szemöldököm.

 - A családodra való tekintettel az elnök enyhítő körülményként fogná fel, ha elárulnál nekünk valamit – nyúlt a dosszié után, s miután kinyitotta, egy adatlapot csúsztatott felém. A bal felső sarokban egy fotón egy maszkos egyén fantomképe díszelgett, mellette egy fantázianév, alatta pedig olyan adatok, melyeket az évek során a CCG szervezetének sikerült kiderítenie: magasság, vélhető kor, ismert tartózkodási helyek, használt fegyver, elkövetett gyilkosságok. – Ő kicsoda? – bökött rá a képre.

Először a nyomozóra néztem, majd a fotóra, végül ismét a férfira.

 - Fehér nyúl? – kérdeztem, hiszen a fantomképen egy nyúlmaszkos figura volt. Kingston összevonta a szemöldökét, ez volt az egyetlen jele annak, hogy felbosszantottam, ám elvette előlem a lapot és egy másikat tett elém. – Ez a Félszemű Bagoly, de ezt te is tudod – pillantottam rá, ügyelve arra, hogy semmit ne tudjon leolvasni az arcomról. – Ők a Fekete Kutya és a Gonosz Majom. Mindenki hallott már róluk a városban. Ez meg egy bohóc – színleltem borzongást, mikor az ijesztő, Harley Quinnre emlékeztető maszkos egyént megpillantottam. – Azt pletykálják, hogy a bohócok kannibálok, nem? Ó, ő meg tuti az Arcnélküli – intettem az állammal a következő álarcra, aminek alakja követte a fej formáját és mindössze két kicsiny rést vágtak ki rajta a szemeknek. A nyomozó sóhajtva elvette tőlem ezt is, majd az utolsó adatlapot is elém rakta. Nagyon kellett igyekeznem, hogy ezúttal is megőrizzem a pókerarcomat, hogy ne áruljak el semmilyen érzelmet. A pulzusom megemelkedett, a tenyerem izzadni kezdett és ellen kellett állnom a késztetésnek, hogy egy hatalmasat nyeljek. – Ez egy pestisdoktor maszk – mondtam ki a nyilvánvalót. – A viselőjét pedig Hollónak nevezik, ezt az adatbázisban láttam. – Valójában az Arcnélküli és a Bohóc szájából hallottam először ezt a becézést, de az őket üldöző szervezetnél is mindenki így emlegette.

Mikor semmilyen használható információ nem hagyta el a számat, Kingston összegyűrte a Holló adatlapját és a falhoz vágta – ebből biztosan tudtam, hogy iszonyatosan dühös. Ám tegyen velem akármit, nem fogom elárulni azokat, akik a maszkok mögött rejtőztek.

 - Hana. – Ezúttal ő mondta ki szitokszóként a nevemet, miközben megkerülte az asztalt és lehajolt a székem mellett annyira, hogy az arcunk egy szinten legyen. – Komolyan azt hiszed, hogy azok majd megmentenek téged, hogy nyilvánvaló túlélési tartaléknál többet jelentesz számukra? – Megborzongtam. Olyan tárgyilagosan mondta ki ezeket a szavakat, hogy szinte már kényszerítenem kellett magam, hogy meggyőzzem az elmém ennek ellenkezőjéről. – És még ha nem is így van, mit gondolsz, meddig húznád köztük? Nézd meg, hova juttattak! – Felszisszentem, mikor váratlanul megragadta az államat és a fejemet maga felé fordította. – Itt vagy sérülten, vérző sebekkel, leláncolva az ő börtönükben. Egyedül. Ha ki is szabadítanának valahogy, egy körözött bűnöző lennél halálbüntetéssel fenyegetve, miközben egyik oldalhoz sem tartozol. Nézz szembe a tényekkel, előbb vagy utóbb valamelyik fél biztos, hogy a vesztedet okozza. Hogyan is tudnál túlélni egy ilyen háborút? Hiszen ők szörnyetegek, te pedig… te pedig csak egy ember vagy!

Összerezzentem.

Ember vagyok… Valaki, aki állítólag a tápláléklánc csúcsán áll, mégis vannak olyan lények, akik szemében csak egy törékeny test, hús és csont vagyok. Akiket igazi szörnyetegekként emlegetnek, kisiskolások rémtörténeteinek főszereplői, a hétköznapok álmainak megkísértői.

Számukra csak egy ember vagyok…

Nem vagyok regényfőszereplő, vagy ilyesmi. Csak egy átlagos, végzős egyetemista, aki próbál rálelni önmagára – egy olyan lány, akit bárhol máshol is megtalálnál. De… Ha véletlenül valaki mégis írna egy történetet, velem a középpontban… Az egész biztos, hogy egy tragédia lenne.