Prológus prológus hátán #3

Ciaossu!

A félig olasz köszönés igazán megy a bejegyzéshez, ami - ahogy a címből már kitalálhattátok - ismét egy prológus lett. A mostani a Corleone család támogatásával készült, ugyanis tegnapelőtt este Keresztapát néztem. Elöljáróban azért annyit szeretnék elmondani, hogy anno, 2013-ban ennek a történetnek már volt egy nulladik fejezete, de az mostanra már annyira egyértelműnek és túl sokat elmondónak tűnt számomra, hogy inkább elvetettem. Ugyanaz a jelenet van mindkettő középpontjában, csak teljesen más szemszögből és időben. 

Azt bátorkodnám megkérdezni, hogy a három prológus közül eddig melyik fogott meg benneteket a legjobban, melyik történetről olvasnátok majd a legszívesebben a későbbiekben? :)

Egy szál vörös rózsa

Palermo házainak falaira sötét árnyék vetült, ahogy a titokzatos alak az utcai lámpák fénykörét kerülgetve, megnyújtott léptekkel haladt a célja felé. Hiába volt július közepe, ennek ellenére hosszú, fekete, alaktalan kabátot viselt, arcát széles karimájú kalap takarta – öltözéke felismerhetetlenné tette őt, ráadásul félelmet keltett mindazokban, kik e késői órán még az utcákon tartózkodtak. Biztos lehetett benne, hogy senki nem tartóztatna fel olyasvalakit, akit már messziről a Cosa Nostra egy tagjának azonosíthattak be.

Amint eltűnt a szicíliai város számtalan sikátorainak egyikében, mintha egy másik világba került volna. A csendes, közvilágítás nélküli utcákon egy lélek sem járt, az éjjel talpon maradók tömegének nyüzsgése sem hallatszott el hozzá, s az ő magányos alakja sem csapott zajt: nesztelenül sétált végig a repedezett macskaköveken. Időnként hátrapillantott a válla felett, hogy nem követte-e bárki is - ha ilyen előfordulna, a biztonság kedvéért mindig tartott magánál két fegyvert, egy pisztolyt és egy tőrt. Ha egy üzleti ügy célpontja haladna mögötte, az előbbi csövével nézhetett volna farkasszemet. Amennyiben a dolog személyesebb lenne, az utóbbit mártotta volna követőjébe. Ám még akkor is teljesen egyedül volt, mikor elérte úti célját: a már bántóan rikító sárga rendőrségi szalaggal lezárt területet. Átbújt a kíváncsibb szemek gyenge feltartóztatási kísérlete alatt, majd közelebbről szemügyre vette a helyszínt.

A helyszínt, ahol ma gyilkosság történt.

Vérfoltokat és három, mostanra rég elszállított holttest alakját kerítették körbe. Az áldozatokból kettőt, két negyvenes éveikben járó férfit amerikai maffiózókként azonosítottak, ám a rendőrségnek fogalma sem volt arról, vajon mi közük lehetett a harmadikhoz, egy huszonéves olasz fiúhoz. Utcai verekedés vérbe torkollása? Szándékos merénylet? A fiatallal az egyik férfinél talált pisztoly golyói végeztek, de vajon a másik kettőt ki intézte el? Számtalan hasonló kérdés felvetődött, ám a maffia nyilvánvaló jelenléte miatt a hatóságok nem mertek mélyebben belefolyni az ügybe, hiába állították ennek ellenkezőjét.

A legnagyobb talányt az egyetlen szemtanú, egy húszéves lány jelentette, aki egy lőtt sebbel megúszta a dolgot. Vérének alvadt maradványai még mindig pettyezték a fiú alakja körüli területet, akár valamilyen groteszk aura. A fiatal nő annyira sokkos állapotban volt, mikor ki akarták kérdezni, hogy megszólalni is alig tudott, nemhogy használható információt adjon ki. Hogy történt? Nem tudja felidézni. Ki ölte meg a férfiakat? Nem látta, minden olyan gyorsan történt. Csak sírt és kiabált, ezért elvetették, mint hihető, használható tanút. Pedig ha a rendőrség tisztában lett volna azzal, kit is faggattak valójában, azonnal összeállt volna a kép. Sőt, minden más is, ami a vászon mögött rejlett.

Az alak elmosolyodott, mikor tekintetét végighordozva a helyszínen meglátta, hogy valami megváltozott a délutánhoz képest. Akárki is járt erre, mások is követni fogják, hogy aztán elolvassák a falra írt üzenetet. A betűk karcsúak, elegánsak voltak, határozott, eltántoríthatatlan céllal írták őket, azonban sugárzott róluk a bosszúszomj – egy grafológus és egy pszichológus együttműködve sem tudták volna kibogozni az írásmód tulajdonosa személyét és valódi személyiségét. A friss, vérrel mázolt felirat azonban mindenki számára, szakértőnek és laikusnak egyaránt ugyanazt jelentette: a sötét utcákon, az átlagemberek világán túl, annak legmélyén háború készülődött.

Az ismeretlen halkan felsóhajtott, majd a kabátja belső zsebéből egy kissé megtépázott virágot húzott el.

Egy vörös rózsát.

Egy mozdulattal a három holttest körvonalai közé dobta, s magában már előre élvezettel töltötte el, hogy másnap vajon mit fognak szólni a hatóságok, mikor meglátják az újabb lehetséges bizonyítékokat. A rózsa az ő védjegye volt, a Pusztítóé, de vajon kinek fogják tulajdonítani az írást? Rájönnek valaha is, mi köze van, volt és lesz őneki mindehhez? Részben talán. Teljesen? Elképzelhetetlen.

Még egy utolsó pillantást vetett a rejtélyes, fenyegető feliratra, mielőtt eltűnt volna az éjszakában. A bíborszín szó szólhatott bárkinek, de az üzenet tiszta és egyértelmű volt:

„Levadászlak.”