2012.05.28.

Minden év május 28-án egy levelet szoktam írni apukámnak, amiben elmesélem neki, hogy telt az évem, mi történt velem a legutóbbi május 28-a óta. Azonban az alábbi nem tőlem, hanem az egyik legjobb barátjától származik, aki úgy ismerte őt, ahogy én sohasem fogom - nem azért, mert nem álltunk közel, hanem mert hihetetlen volt szembesülni azzal, hogy az én türelmes, nyugodt, visszafogott apukám milyen volt annyi idősen, mint most én. :)

A cikk a Kamarai Állatorvos 2012. év 1. számában lelhető fel eredetiben. 

Egy megkésett levél

Éjszaka van. Ülök az íróasztalomnál, csak egy kicsi lámpa fénye dereng... bámulom a sötét monitort. Nemrég olvastam el Muntyán Janó rövid levelét a vetmailen. Nehezen fogtam fel a döbbenetes hírt. Kikerestem egy LGT dalt, azt hallgatom. Presser rekedt hangja sír az agyamban:

Aznap annyi minden történt,

És csak este tudtam meg, 

És a hírhez bemutatták egy jól sikerült képedet...

Én még tartozom egy dallal,

Mellyel rád emlékezem.

Ez is olyan mint a többi,

Nem változtat semmin sem.

Andriskám!

Hosszabb ideje már, hogy beszéltünk, pedig régen szinte hetente hívtuk egymást. Jó dolog ez a mobil. Két páciens között lehet lazulni kicsit, dumálni egy jót.

Emlékszel? 1977-ben találkoztunk először. Ott topogtunk a kémia tanszék előtt. Boldogok voltunk, mert beiratkozni jöttünk az 1. évfolyamra. Hamar összehaverkodtunk. együtt döbbentünk rá, hogy itt bizony tanulni kell! Kémia zárthelyik, hosszú, kimerítő gyakorlatok, felelések. De nem kellett hozzá sok idő, hogy ráleljünk az egyetemi klub ízére. Szegény Feri bácsit hányszor keltettük fel a reggelije mellől, hogy nyissa már ki a klubot, mert mi kártyázni, vagy csocsózni szeretnénk! És persze a Bajnok. Gyakran ott keztük a napot. Az a kedves, duci felszolgálólány... akkoriban még tilos volt reggel 9 előtt alkoholt inni. De nekünk csak annyit kellett mondani, hogy kérünk egy erős teát, és már kaptuk is féldeci rummal felturbózva. Aztán egy-két év múlva megnyílt a Zorba. Kedvenc Z-tanszékünk lett a törzshelyünk. Imádtad a Metaxát, minden eredményes zh után azzal jutalmaztad magad. És persze söröztünk, fröccsöztünk. Istenem, mennyi katalógust kaptunk, mert nem sikerült időben felhajtani a korsót! Na és persze emlékezzünk vissza a péntek estékre! Délután gyakorlatok voltak, aztán belementünk az éjszakába. Szinte a teljes 6-os csoport együtt ment bulizni. Az egyetemi évek végére már alig volt hely, ahova beengedtek minket. A Vár összes étterméből, borozójából kitiltották a teljes társaságot. No igen, mi tudtunk mulatni. Egyetlen helyen sem díjazták, hogy záróra előtt még elénekeltük a Székely himnuszt. Persze akkoriban ez tilos dolog volt. Anyukád sokat aggódott Érted, de nem tiltott semmit sem. Jó tanuló voltál, csak rossz társaságban keveredtél. :) Emlékszem, gyakran mondogatta: Andris gardróbnak használja a lakást. Csak átöltözni jár haza.

Te már akkor imádtad a lovakat. Rendszeresen jártál ugratni a Honvéd lovardába. Versenyeztél is, amikor időd engedte. Military - Tőled hallottam először. Csodáltalak, hogy milyen remekül osztod be az idődet: rendszeres edzések, sok tanulás, barátok, csajok... minden belefért a napjaidba.

Emlékszel a kötelező őszi építőtáborokra? Szüret, korán reggel a tőkék mellett. Jött az agronómus, felelősségre vont Téged, hogy miért álldogálsz, miért nem dolgozol. Elrévedve mondtad, hogy barátkozol a gondolattal, a munka gondolatával. Na, ezért még fegyelmit is kaptál, pedig a bűnöd csak annyi volt, hogy Téged vett észre először a főnök. Almaszedés: egy komplett almafát hámoztunk meg, fent hagyva a meghámozott almákat az ágakon. Rezgett a léc akkor is, de nem tudtak mit kezdeni velünk, talán azért, mert túl sokan voltunk a balhéban.

Moziba, színházba jártunk, faltuk a könyveket. Buliztunk nagyokat... alig vártuk, hogy valamelyikőnk szülei elutazzanak 1-2 napra. Szóval éltük az egyetemisták boldog életét. 

Azóta már kevesebben emlékszünk ezekre a szép időkre. Elment ebből a remek társaságból Lityi tisztázatlan körülmények között, aztán idén Svirc egy banális köhögési roham miatt, és már Te sem veszed fel a telefont, hiába is lenne szükségem Rád...

Emlékszel, Andris? Mindig mondogattad, hogy Te lovas állatorvos leszel, más nem is igazán érdekel. Sejtettem, hogy ez elszakadással jár, hisz Pesten nincs nagy kereslete az ilyen jellegű szakosodásnak.

Aztán eljött a diplomaosztó napja, és elváltak útjaink. Leköltöztél Orosházára, és már csak ritkán találkoztunk. De ha hívtál, mentem. Azt mondtad, hogy ha megérkezek (mindegy, melyik nap), menjek be a már nem emlékszem, milyen nevű bárba. Ott kérdezzem meg a felszolgálót, hogy hol vagy. Így is lett.

Egy szabad hétvégémen kocsiba ültem, és mentem Hozzád. A bárt hamar megtaláltam, de a pincérnővel voltak gondjaim. Kérdeztem, hogy XY doktort hol találom? Azt mondta, hogy ilyen nevűt nem ismert. Aztán amikor mérgemben már a becenevedet mondtam, akkor felcsillant a szeme, és szerelmes hangon válaszolta, hogy Kopasz, az a csibész minden este benéz, hamarosan biztos megérkezik. És így is lett. A bár tele volt, de minden nőhöz volt egy kedves szavad... imádtak is Téged rendesen. Még aznap éjszaka megmutattad a TSz lóállományát, és persze a saját lovadat is. A lovászfiúk álmos szemekkel köszöntöttek, de meg se lepődtek, hogy éjszaka benéztél a lovakhoz. Tegeztek Téged, de mély tisztelet volt a hangjukban.

Aztán '86-ban feljöttél, hogy elbúcsúzzunk. Mondtad, hogy mész Finnországba tanulmányútra. Félve kérdeztem meg: visszajössz? Nem tudom - válaszoltad. Sűrűn írtál levelet, és egyre inkább éreztem, hogy az a búcsúölelés végleges volt. És félév múlva egyszer csak betoppantál. Határtalan örömöm csak fokozódott, amikor kiderült, hogy a magyarságod hozott vissza. Órákon át meséltél az élményeidről, a szakmai tapasztalataidról. Emlékszel? Akkor már kész terveid voltak, hogyan építsd fel álmaid lóklinikáját. Aztán büszkén mesélted, hogy az Amerikai Lószakállatorvosok Szövetségének kongersszusán is részt veszel, mert ott is tag vagy. Én csak ámultam és bámultam... büszke voltam Rád!

2000-ben már a Janóval közösen épített kórházadat mutattad meg nekem. Irigykedtem, mert igen jól felszerelt kórház lett. És jöttek a szakmai sikerek. Hosszasan beszélgettünk egy-egy nehezebb esettel kapcsolatban. Hamar beletanultál a kisállatgyógyászatba is. Saját laborgép - micsoda csoda volt az akkoriban! Apósod is besegített, ő állta a rohamokat a gyógyszertáratokban. És persze Zsuzsi! Nélküle nem is tudom, hogy mi lett volna Veled. Sosem felejtem el, amikor felhívtál, hogy nősülsz, nincs visszaút. Bemutattad, mint menyasszonyt. Bevallom, erősen kételkedtem, hogy létezhet olyan nő, aki alapjaiban változtatja meg csajozós életed. És Zsuzsi, az örök szépség, kedvesség, a csupa derű asszony győzött minden fronton. Andriskám, te varázsütésre változtál meg, és lettél boldog férj, gondoskodó családfő, és minő meglepetés: mintaapa! Réka érkezése megkoronázta életedet. Minden beszélgetésünkben meséltél tündéri családodról, Réka fejlődéséről.

Andriskám!

Olyan boldog életed volt! Aztán jött egy sötét időszak. Csupa kesergés, szomorúság lett minden hívásod... alig ismertem Rád. Végül már orvosi segítséget vettél igénybe, és legyőzted a depressziót. Mindenki fellélegzett, de túl korán. Bár a beszélgetéseink ismét vidámak kellet, és megint tervezgetted a jövőt, de a depresszió komoly változásokat hozott a szervezetedben. Amikor eddig csak szakcikkekben olvastam, most borzalmas valósággá vált. Szinte közömbös hangon jelentetted be: az egyik legnagyobb szaktekintély véleménye alapján nem a műtét a járható út. Gyakran fogunk találkozni - mondtad -, mert átmenetileg felköltözöl Pestre. Itt kapsz majd kemót, besugárzást. Hihetetlen akaraterővel csináltad végig ezeket a fájdalmas beavatkozásokat. Lenyűgözött a hited, a gyógyulásba vetett hited. Biztos voltál a tudományban és Magadban. Emlékszel, Andriskám? Ültünk az étterem kerthelyiségében, és elmagyaráztad a beavatkozások minden mozzanatát. Mint egy kívülálló, úgy beszéltél ezekről a szörnyűségekről. Nem zavart Téged, hogy leégette a besugárzás a szájnyálkahártyádat, hogy enni, inni csak hatalmas gyötrelmek árán tudsz. Meg fogsz gyógyulni - ezt a hitedet semmi sem tudta elvenni. És egyszer csak jött a hír: minden vizsgálati eredményed ragyogó lett, győztél! Micsoda öröm volt ez mindenki számára! Megbeszélgtük, hogy nyáron találkozunk, csapunk egy jó kis bulizós hétvégét. Családostul, gyerekestül...

Nehezen íróm ezeket a sorokat. Valahogy homályos lett a klaviatúra. Összefolynak a betűk, a monitor is csak élettelen képet ad... biztos levettem a szemüvegem, és elfelejtettem visszatenni. Vagy csak az átkozott bagó füstje majra a szemem...

Andris!

Az az utolsó telefonod! Amikor végtelenül összetört hangon csak annyit mondtál: kiújult. És a gyönge szervezeted már nem viselné el az újabb kezeléseket... Ó, édes Istenem!

Andriskám, édes Andrisom!

Még tartoztam Neked ezzel a levéllel. Tudod, hogy van ez: az ember sosem akkor mondja el az érzéseit, amikor még lehet. Most én is lemaradtam az utolsó esélyről. Így már csak a monitornak mondhatom el: remek barát voltál, köszönöm Neked!

Megölelnélek, ha még lehetne:

Gyuszkó