Born to be Wild #1

Sziasztok! 

A napokban beharangozott novellasorozatom első része meg is érkezett, amely amolyan átfogó képet ad az egész Moira Bane krónikákhoz. Ez a sorozatötlet már jó ideje motoszkál a fejemben, a főszereplő karaktere régóta megfogant már bennem, ám összekötő, a lavinát megindító szálat csak akkor kaptam, mikor elolvastam Cassandra Clare Történetek az Árnyvadász Akadémiáról negyedik novelláját, amiben e novellasorozat kulcsszereplője, Matthew Fairchild először feltűnt. Nem egy világrengető történetnek szánom ezt, még külön blogot sem hoztam létre hozzá, egyszerűen csak ki kell írnom magamból - bár félve, tekintve, hogy megszegtem a saját ígéretem, és a kedvenc íróm történetei alapján írok fanficet. Amihez egyébként nem árt az előismeret, szóval leginkább azoknak ajánlom a beleolvasást, akik ismerik a Pokoli szerkezetek és a Végzet ereklyéi világát. :)

(U.i.: Ez az első próbálkozásom E/3-ban, szóval az esetleges formai, logikai hibákért elnézést kérek!)

1. Ha te mondod...

1972

Lea Michele - If You Say So

Már hét éve. Hét teljes éve, hogy elveszítette a harcot az idő ellen, hogy ígéretét megszegve előbb vált porrá és árnyakká, mint a nő, akivel azt megkötötte. A boszorkánymesternő pedig azóta sem tudta elfelejteni a férfi utolsó szavait. Az Árnyvadász végső pillanatai még mindig egy frissen festett kép élénkségével értek fel emlékeiben. Hét teljes év és három szó. Ám ha valaki a Pokol hercege és egy ártatlan nő tisztátlan frigyéből születve örökké élt, annak mindez csupán hét napot jelentett.

Moira Bane hiába volt majdnem háromszáz éves és élt már az 1700-as évek legeleje óta, a szerelmet, az igazi, mély, hamisíthatatlan szerelmet csak 1903-ban ismerte meg. Az együtt leélt, majdnem hetven év túlságosan gyorsan elrepült az ő halhatatlan szemével nézve, s a szeretett férfi 1965-ben bekövetkező halála óta teljesen elzárta magát a világtól, mondénoktól, alvilágiaktól és nephilimektől egyaránt. A szívébe nyomorúságos ismerősként köszöntött be az üresség, ám a vele kéz a kézben tartó fájdalmat nem bírta elviselni, képtelen volt elmenekülni előle. Az ő elbukott hőse emlékétől azonban nem tudott elszakadni, még ha gyásza börtönének ez lett volna a szabadsághoz vezető kulcsa.

Már hét teljes éve, hogy kiszakították az ölelő karokból, melyek mindig melegséget, biztonságot és elfogadást jelentettek neki. Mindent megadott volna azért, hogy csak még egyszer, utoljára láthassa a férfi finom arcvonásait, bárkit lehengerlő mosolyát, vidáman csillogó, barna szemeit. Hiszen még annyi mindent el szeretett volna mondani neki...

Moira eddigi életében csak egy maroknyi embert engedett közel magához, hisz a testét borító hegek állandóan emlékeztették a halandók és halhatatlanok folytonos árulásaira. Bátyja, Magnus Bane, akivel egy szörnyűséges apán és hasonló boszorkánymester jegyeken osztoztak, benne volt ebben a néhányban. Ám még neki sem nyílt meg teljesen, hiába vette őt a férfi magához, adott neki nevet, ételt, lakhelyet és feltétlen szeretetet. A boszorkánymesternő egész lénye születése óta úgy vonzotta a halált, mint a legfényesebb gyertya lángja a molylepkéket holdfogyatkozás idején, alig nyolcvan éves korára az Árnyvilág csak a Vadásznőként, alvilágiak és nephilimek bérgyilkosaként ismerte. Tudta, hogy egy szörnybe senki nem szeretne bele, s hogy ennek az esélyének még írmagját is kioltsa, a lehető legjobban elhatárolódott mindentől és mindenkitől, amit valaha ismert.

Magnuson és a férfi két boszorkánymester barátján kívül többé-kevésbé bárkit képes volt örökre elmarni magától, aki csak egy kicsit is közeledni akart volna hozzá. Beleesett az öröklét csapdájába, messziről elkerülte a halandó, múlandó dolgokat és velük járó felesleges érzelemnyilvánításokat, s a maga módján még elégedett is volt az életével. Szabad volt, ez pedig mindennél többet ért számára.

Ám minden, amit kétszáz év alatt felépített maga körül romba dőlt, mikor 1903-ban egy akkor tizenhét esztendős Árnyvadász fiú a szó legszorosabb értelmében bezuhant az életébe. A nephilimek látszólagos próbálkozásaik ellenére már első példányuk, Jonathan Shadowhunter felemelkedése óta bajt hoztak az alvilágiakra. Azonban Moira szemében a Matthew Fairchild fogalom túlmutatott azon, amit egyszerűen bajként körül lehetett volna írni.

Egyetlen futó pillantás és az első női Konzul fiatalabbik fiának túlságosan heves bemutatkozása mindent elárult a nő számára. Matthew arrogáns volt, hanyag, nyíltan tiltakozott fajtársai cselekedetei ellen, noha az egyik legjobbnak bizonyult közülük. Sokkal több időt töltött hajkeféi társaságában, hogy szőke tincseit művészi pontossággal állítsa be, mint edzéssel, az ezért kapott megrovásokat pedig egyáltalán nem vette magára. Állandóan a szépségről és az igazságról papolt, nevetségessé tett bármit, ami egy Árnyvadász szemében dicsőségesnek vagy nemesnek hatott, ám még ennek ellenére is ő volt az összejöveteleken a társaság lelke. Azonban néhány kivételtől eltekintve mintha az őt körülvevő, a történeteit lelkesen magába szívó tömeg nem is igazán érdekelte volna. Moira legnagyobb balszerencséjére azonban ő maga pontosan e néhány kivétel közé tartozott.

A nő sosem értette, miért és hogyan keltette fel pont ő Matthew figyelmét, ám első találkozásuktól kezdve a fiú valahogy folyton felbukkant ott, ahol a legkevésbé sem akarta: mellette. Ha a fegyverszobában gyakorolt, ott volt, ha vérdíjat ment behajtani, követte, képtelen volt lerázni. Egyszer még egy szerenádot is előadott neki az ablaka alatt, mindenféle Shakespeare idézetekkel, a Rómeó és Júlia híres soraival tűzdelve tele saját, bugyuta költeményét, amit a túl sok portói szülhetett benne.

James Herondale, Matthew parabataia, valamint Moira egyik kedves ismerősének, Tessa Graynek elsőszülöttje szerint a Fairchild fiú képtelen volt elviselni, ha valakit nem sikerült azonnal levennie a lábáról. A boszorkánymesternő azonban még így sem értette, miért áldoz arra Matthew annyi időt, hogy a társaságát keresse. Hogy megtanítsa neki a quadrille-t, a menüettet, a cotillont és a keringőt, minden olyan táncot, amik elsajátítására még Magnus sem tudta őt rávenni. Miért nem fürdőzött a többi nephilim figyelmében egy-egy estélyen a londoni Intézetben, helyette miért pont őt, Moira Bane-t üldözte, mikor minden nyolc és nyolcvan közötti Árnyvadász nő szívesebben lett volna a helyében? És vajon az miért lehetett, hogy a boszorkánymesternő minden alkalommal kicsit jobban hiányolta a túl sokat beszélő és nevető fiút, ha az véletlenül éppen nem volt mellette? Az utolsót leszámítva számtalanszor feltette ezeket és ehhez hasonló kérdéseket Matthew-nak, azonban választ sosem kapott rájuk, csak egy újabb okfejtést a szépségről, az igazságról és Moira „csodás borostyánkőként ragyogó szemeiről". A szemekről, melyek „tündöklőbbek voltak a déli napnál a Szahara felett", „lágy méz és karamell színük melegséget sugárzott", „sugárzóbbnak hatottak a legdrágább aranynál". „Melyek mellett a Mennyei Tűz kihunyóban lévő gyertyaláng halovány pislákolásának tűnt." Ha pedig kifogyott a szeméhez fűződő hasonlatokból, dicsérte hollófekete haját, pisze orrát, vörös ajkait, apró termetét, de még másik boszorkánymester jegyét, éjsötét karmait is.

Egy napon, mikor Magnus is tiszteletét tette a londoni Intézetben, Moira csak fél füllel hallgatta a neki duruzsoló Matthew-t, figyelmét inkább a sarokban diskuráló bátyja és Tessa kötötte le, erősen koncentrálva próbálta leolvasni a szájukról, hogy miről beszélgethettek, ami mindkettejük arcára a gondterheltség ráncait vájta.

- Micsoda? – pillantott fel a mögötte álló fiúra, amint feltűnt neki, hogy a megnyugtató háttérzaj megszűnt. Matthew oldalra billentett fejjel, tetetett komoly képpel nézett rá, azonban barna szemei nevettek, láthatóan jól szórakozott azon, amiért tetten érte Moirát. – Megismételnéd? – A kérdésre a fiú szája sarka felfelé kunkorodott, majd halkan felkuncogott.

- Természetesen – húzta ki magát büszkén, s mintha túlságosan is élvezte volna a boszorkánymesternő neki járó, osztatlan figyelmét. – Azt mondtam, hogy túl sokat gondolkodom és túl sokat iszom. De ez az én problémám.

Volt valami az egész szituációban, Matthew testtartásában, tudálékos hanghordozásában, erőltetetten komoly képében, amit magára öltött, miközben barátait és saját magát bírálta, arckifejezésével ellentétben álló, vidáman ragyogó tekintetében, ami miatt Moira képtelen volt türtőztetni magát. Először csak a fogsorát villantotta ki, mialatt szája egyre szélesebb mosolyra húzódott, amit mintha nem is ő irányított volna, a teste egyszerűen elárulta. Aztán, kezdetben csak alig hallhatóan, majd egyre kontrollálhatatlanabbul, cseppet sem a kor által elvárt, visszafogott módon kibuggyant belőle a nevetés. Megpróbálta a szája elé szorítani a kezét, ám kénytelen volt feladni a próbálkozást, mert hamarosan már megfájdult hasát fogta, levegő után kapkodva igyekezett csillapítani a kacagását. Érezte, hogy mindenki, aki akkor egy helyiségben tartózkodott vele, döbbenten, jégszobrokká dermedve figyelte őt, könnyáztatta szemét át pedig látta az előtte álló fiú ámulatát.

xxx

Moira elfordította fejét az esőcseppek által birtokba vett ablaktól, felállt a párkányról, ahol egész idáig kuporgott, s inkább az aprócska lakás – mely egykor egy különlegesen különc Árnyvadászé, Anna Lightwoodé volt – egyetlen szobájának közepén elhelyezett rekamiéjához lépett, majd lábait az állához húzva telepedett le rá. Az őszi londoni időjárás csak még nyomorúságosabbá varázsolta azt a kavargó, sötét, fájdalmas ürességet, ami mindennapjai állandó társává vált.

1903 nyarán nevetett életében először jókedvűen, tiszta szívből. Nem úgy, mint mikor egy különösen erős alvilágival folytatott harc során megcsapta a halál szele, ő pedig együtt kelt sötét kacajra a fuvallattal. Ez alkalommal fény, megmagyarázhatatlan ragyogás csillant a bensőjében, démoni létét meghazudtoló, vadul pulzáló lelke ígérete. Tisztán emlékezett arra, milyen óvatos, gyengéd, majd örömteli volt Magnus érintése, mikor osztozva húga jókedvén a levegőbe emelte és megpörgette, mint mindig, ha kislányként kacagásra akarta késztetni. A Fairchild fiú tekintetét szintén nem feledte azóta: le volt nyűgözve, barna szemének mogyoró árnyalata csokoládészínűvé mélyült, a jókedv kiveszett belőle, helyét valami sokkal intenzívebbnek adta át. Kezeit ökölbe szorította, s mintha szánt szándékkal fogta volna vissza magát, hogy ne lépjen közelebb Moirához. Úgy nézett rá, hogy a nő életében először elhitte, valóban nem érdeklik a fiút a körülötte legyeskedő Árnyvadász hölgyek, hogy valaki számára tényleg ő lehet a legfontosabb, a legszebb, a legcsábítóbb. Olyan pillantás volt ez, mellyel Will Herondale kereste az ő Tessáját a tömegben, ahogy Magnus nézett valaha Camille Belcourt-ra, a gyönyörű francia vámpírnőre.

Abban a pillanatban, hogy átlépte a londoni Intézet küszöbét, Matthew Fairchild egyre fényesebb napsugárként csábította, hívogatta, hogy bújjon ki a sötétség mögül, ami mögé rejtőzve védte magát a halandó világtól. Végül képtelen volt visszafogni magát, a nevetésével pedig átlépett egy határt. Egy határt, mely mögé esze ágában sem volt többé visszahúzódni.

Matthew bevezette őt az egymás fülébe elsuttogott bókok, tétova, ám csábító érintések, sötét sarkokban lopott csókok világába, melyet mindkettejük számára megédesített az újdonság izgató, részegítő varázsa. A fiú mellett Moirát az sem érdekelte, milyen megvetően néztek a párosukra más Árnyvadászok, amiért a Konzul fia a boszorkánymesternőn kívül rá sem nézett más nőre. Hidegen hagyták a rosszindulatú pletykák is, miszerint a Vadásznő két évszázad után megtalálta a szívét, s már nem teljesített bármilyen megbízást jéggé fagyott lélekkel és véres kézzel. Oly' hosszú idő után végre boldog volt. Annyi mindent akart megköszönni Matthew-nak, hogy tudta, ehhez még az ő örök élete is kevés lenne. A nevetést. A táncokat. A csillagképeket. A barátokat. Az öleléseket. A csókokat. Az édes álmokat. Az aranyszín ruhát. S mind közül élete leggyönyörűbb ajándékát: Adelaide-et.

Egy halandó mellett az évek mintha lelassultak volna, a nő kortalansága, örökké tizenéves teste pedig fiatalította Matthew egyre érettebbé váló arcvonásait, elrejtette az egyre szaporodó szarkalábakat, ráncokat, szőkéből ezüstbe boruló haját. Moirának az öregedés bárki számára látható jelei fel sem tűntek, s mindenkinek tartogatott pár gyilkos pillantást, akik megszóltak egy ötvenéves férfit, aki egy, talán ha tizenhétnek látszó, fiatal lánynak duruzsolt annyi év után is szerelmes szavakat a fülébe. A boszorkánymesternő minden nappal, minden elszállt évvel egyre jobban szerette a férfit, ez a szeretet pedig Matthew egyre növekvő korával együtt járó balsejtelem miatti tagadást is magával húzta.

- Ígérd meg nekem, Matthew Fairchild – szólalt meg egy csendes délutánon Moira váratlanul, mikor a férfi ölében ülve épp egy Oscar Wilde könyvet olvastak. – Ígérd meg, hogy én előbb halhatok meg, mint te.

- Egyetlen férjnek sem szabadna végignéznie a felesége halálát, kedvesem – felelte Matthew gondolkodás nélkül, ám hangjából eltűnt a megszokott derű, amint tekintete találkozott Moira macskaszemeivel. – Mo? – A nő összerezzent a becenév hallatán.

- Inkább egyetlen halhatatlannak sem szabadna végignéznie halandó szerelme halálát – válaszolta. - Ha hamarabb eltávozok, mint te, talán üdvözölhetlek a túlparton.

- Az Angyalra, nem! Magnus meg is ölne, ha ebbe beleegyeznék. Vagy rosszabb! Tönkretenné a hajam, kígyókká varázsolná a hajkeféim, letörné a karjaim, aztán hagyná, hogy rútul és bénán sorvadjak el.

- Matthew! – Moira megpróbált haragudni a férfira, aki szokásához híven igyekezett feloldani a komor hangulatot, ami mindig kettejükre telepedett, ha szóba került a halála. Azonban Matthew-ra nem csak haragudni volt nehéz, de még megharagudni rá is szinte lehetetlen volt.

- Jól van, kedvesen – sóhajtotta megadóan, leejtette az ölébe a vaskos könyvet, majd egyik kezét felemelte, kisujját meglengette a nő arca előtt. – Megnyugszol végre, ha megesküszöm? Most értünk az egyik legizgalmasabb részhez, szeretném folytatni az olvasást. – Moira a fejét csóválva, mosolyogva fűzte össze ujját a szeretett férfiével. Később meggyőződésévé vált, hogy Matthew közben a háta mögött másik kezének mutató- és középső ujját keresztbe tette.

xxx

Kopogás ébresztette fel a szendergésből. Az ablak felé fordulva konstatálta, hogy időközben elszállt a délután, besötétedett. Az eső elállt, az utcai lámpák fénye visszatükröződött az utca nedves macskaköveiről. Moira feltápászkodott, lassú léptekkel haladt az ajtóhoz, felöltve magára legfélelmetesebb arckifejezését, a látogató elküldésére szánt, cseppet sem kedves és jóindulatú szavak már a nyelve hegyén voltak.

- Akárki is vagy... Magnus! – kiáltott fel, mikor észrevette a férfit, akinek magas, vékony alakját fényes aurába burkolta a lépcsőház sápadt lámpafénye. Bátyja köszönés nélkül, az invitálást meg sem várva lépett be mellette a lakásba, kabátját felakasztotta a fogasra, túlságosan élénk lila ingének ujját pedig feltűrte. – Mit keresel te itt?

- Hét éve nem hallottam felőled – fordult vele szembe a férfi, Moiráéval megegyező, aranysárga macskaszemében szomorúság ült. – Tudom, hogy ma van a napja, hogy elment. Azért jöttem, hogy akármit is csinálsz, azt ne egyedül kelljen véghezvinned, hogy valaki segíthessen feldolgozni a gyászodat. Kiborít a gondolat, hogy még magadhoz képest is túlságosan elzárkóztál, és hiába írtam, nem válaszoltál egyetlen levelemre sem. A húgom vagy és... - Nem tudta befejezni, a döbbenet belefojtotta a szót, mikor Moira szó nélkül a karjaiba vetette magát, arcát az ingébe fúrta, egész nap visszatartott könnyei pedig utat törve maguknak csorogtak végig orcáján és nedvesítették meg a finom selymet is. A nő azt hitte, hogy mikor Magnus meglátogatja majd, az első szavai valami olyasmik lesznek, hogy tegye túl magát a dolgon, engedje el, kezdje el végre élni az életét, csináljon valamit, ami nem ülés, morgás és magába fordulás. Arra nem számított, hogy segíteni és gondoskodni jött, a jelenléte, a kimondott és ki nem mondott szavak pedig megerősítették abban, mennyire szüksége volt már a férfira.

- Az első mindig a legnehezebb – suttogta Magnus, majd átölelte a húgát. Egyik kezével a hátát, a másikkal a nő kibomlott, fekete haját simogatta, miközben gyengén ringatta. Nem mondott semmit, csak hagyta, hogy Moira kisírja magát, közben óvatosan letelepedett vele a kanapéra, a húgát ezzel még közelebb vonva magához.

Órákkal később a boszorkánymesternő könnyei elapadtak, alig hallhatóan, berekedve kezdett el beszélni arról a szörnyűséges, hét évvel ezelőtti napról. Magnus továbbra is csak hallgatott, hagyta, hogy Moira utat engedjen a száján akaratlanul is kitörő szavaknak, melynek súlya túlságosan is hosszúnak tűnő évek óta nyomta szívét és lelkét egyaránt.

Szokatlanul meleg, fullasztó időjárással köszöntött be 1965-ben az ősz, mikor Zakariás testvér, Herondale-ek, Fairchildok és Lightwoodok számára is kedves, szeretett vendég azt mondta, Matthew-n már nem lehet segíteni. A férfi addigra már képtelen volt lábra állni, halandó szemekkel hosszú életének emlékei, események fontos szereplői már összekeveredtek a fejében, minden tettéhez Moira segítségére volt szüksége. A nő mások előtt igyekezett a mindenre felkészült, higgadt arcát mutatni, csak igen rövid időkre eltűnni egy csendes, üres szobába, ahol hangot adhatott egyre növekvő fájdalmának.

November csípős hidege nem sok jót ígért, azonban Moira a ködös, zord idő ellenére is igyekezett fényt és melegséget csempészni abba a szobába, ahol a családjuk és barátaik összegyűltek Matthew halálos ágya mellett. Nem sokan maradtak a férfi legközelebbi ismerősei közül, leginkább azok gyermekei és unokái, ifjú Herondale-ek, Lightwoodok, Carstairsek tették tiszteletüket, meséltek történeteket a férfiról, akit apáik oly' gyakran emlegettek. Magnus is meglátogatta őket, Catarina Loss és Ragnor Fell is vele tartottak, hisz mindhárom boszorkánymester kedvelte Matthew-t, a Konzul fiatalabbik fiát, aki elvárásokkal és törvényekkel szembeszállva végig büszkén kitartott az ő aranyló macskaszemű alvilágija mellett.

A nosztalgiázás során szó esett a férfi művészet és szépség iránti szenvedélyes szeretetéről, arról, hogy mennyire tisztelte a mondénok által teremtett, halhatatlan művészeti alkotásokat. A Fairchild családdal rokonságba került Nightshade csemeték vidáman idézték fel, milyen volt, mikor Matthew színészi babérokra tört, majd hogyan szenvedett csúfos kudarcot. Beszéltek mesélő tehetségéről, amellyel még a legunalmasabb történetet is képes volt valami csodássá és izgalmassá varázsolni. Felidézték különleges képességét, a Mosolyt, mellyel azonnal levett a lábáról bárkit, akire csak felvillantotta – két embert, James Herondale-t és Moira Bane-t leszámítva, akik immúnisnak bizonyultak rá, később pedig ők váltak a legfontosabb emberekké a férfi életében.

Meglátogatta őket Tessa Gray is, aki mosolyogva emlegette fel, mennyi bajba került fiatalkorában Matthew legjobb barátaival, James-szel és a Lightwood unokatestvérekkel, Christopherrel és Thomasszal. Túl sok tánc, túl sok mulatság, túl sok bor. Magnus arról mesélt, milyen gúnyos leveleket kapott tőle és Moirától, mikor Peruba mentek nyaralni, ahonnan a férfit hosszú évekkel azelőtt kitiltották. A Fairchild-Bane páros minden helyet végigjárt, ahol Magnus valaha bármi megbotránkoztatót is tett, tudományos kísérletek indoka mögé rejtve kutatták fel, vajon még mindig emlékeznek-e rá az egyes országokban, városokban.

Az órák túlságosan is gyorsan elteltek, rokonok, ismerősök jöttek és mentek, hogy búcsút vegyenek Matthew Fairchildtól, arcaik a nap végére összemosódtak Moira számára, s mire észbe kapott, a helyiség kiürült, a hold magasan járt, egyedül maradt a szeretett férfival. Felmászott az ágyba Matthew mellé, hátát a falnak támasztotta, a férfi fejét az ölébe vonta, ujjai szórakozottan játszadoztak az ősz tincsekkel, melyek a művészi pontosságú formázás hiányában természetesen göndörödtek tarkóján. Matthew elégedett sóhajjal hunyta le a szemét. Halkan beszélgetve idézték fel azokat a történeteket, melyekről csak ők ketten tudtak. Az ébenfekete hajú, macskaszemű lány meséjét, sorsszerű találkozását az ő szőke hercegével, aki az első hozzávágott sértés után fülig szerelmes lett.

Éjfélt ütött az óra, mikor Moira szeméből kibuggyantak az első könnycseppek, a férfi légzése pedig egyre felületesebbé vált. Ostobának érezte magát, amiért Matthew-nak kellett őt nyugtatgatnia, s csak akkor mosolyodott el, mikor a férfi megfenyegette, hogy újabb okfejtésbe kezd a szépségről, ha nem hagyja azonnal abba. A boszorkánymesternő erre akaratlanul is elmosolyodott, majd – maga sem tudta, milyen indíttatásból – hirtelen beszélni kezdett.

- Te voltál az első szerelmem – suttogta, a szavak öntudatlanul, megállíthatatlanul ömlöttek ki a száján. – Az első férfi, akit valaha szerettem. A férfi, akit szerelemmel szerettem.

Matthew szemében könnyek csillogtak, mikor őszinte, mindig jókedvű, nevető, mélybarna tekintetét Moirára emelte. Reszkető, ráncos kezével a nőé után nyúlt, majd a szájához emelve csókokat lehelt az ujjaira. A hüvelykre kettőt, a többire hármat-hármat, minden ujjpercre egyet, ajkai egy hosszú pillanatig elidőztek a gyűrűsujjon, melyen Moira a Fairchildok gyűrűjét viselte, rajta a családi szimbólummal, a tündérszárnyakkal.

- Szeretlek, Moira Bane – mondta alig hallhatóan, hangja meg-megakadt ebben a pár szótagban.

- Én jobban – vágott vissza a nő automatikusan, mire Matthew szája sarka alig látható, gyenge mosolyra húzódott.

Moira arra számított, hogy a férfi vitába száll majd vele, ahogy mindig is tette, valami túlteljesíthetetlenül nagy számmal bizonyítja be, hogy ő bizony jobban szereti, azonban a várt szavak elmaradtak. Egy felszínes lélegzetvétel, egy nagyon rövid szünet után Matthew csak ennyit mondott:

- Ha te mondod.

Ezek voltak az utolsó szavai. Légzése fokozatosan lassult, válla ütemes emelkedése leállt, a szorítása elgyengült, keze kicsúszott Moiráéból. Matthew Fairchild éjfél után öt perccel, az ő halhatatlan boszorkánymestere ölében halt meg, utolsó három szava ki nem mondott gondolatok súlyával lebegett kettejük között.

Ha te mondod...