Sziasztok!
Nadeszóval... mindenkinek vannak guilty pleasure-jei (ne nézz így, neked is), amikről nem szívesen szokott beszélni, mert hát nem véletlenül hívják őket bűnösnek. Most viszont csak úgy poénból a sajátjaim közül megosztok párat, hátha valaki tud velük azonosulni vagy esetleg kedve lenne rákontrázni. (Azért természetesen nem mindent, azt például sose mondanám el senkinek, hogy még mindig nézem a Riverdale-t, pedig olyan kegyetlenülkurvarossz, hogy csak 50 feleslegesen eltöltött perc az életemből, ami alatt még a fű növését lesni is értelmesebb lenne... és mégis minden héten beülök a Netflix elé.)
1. Taylor Swift
Akármennyi különféle barátságot is kötöttem életem elmúlt évei során, egy dolog közös volt mindegyikükben: nem szerették, sőt, kifejezetten utálták Taylor Swift számait. Pedig elég vegyesfelvágott személyiségű, meg ha már itt tartunk, zenei ízlésű barátom van/volt, mégse találtam egyet sem, aki ne tépte volna ki a haját, ha véletlen hangosan kezdtem el hallgatni egy számát. Szóval egy idő után már egyszerűen csak elhallgattam, mekkora partikat szoktam letolni egyedül, ha kijön egy új albuma, vagy hogy napjában hányszor játszom le azokat legelső számait is (mondjuk azoktól szimplán csak instant jókedvem lesz). Tudom, ez elég fejlett világbeli probléma, de hát ha egyszer mindenki kinevetett, amikor majdnem végigbőgtem a Reputation turnéja hivatalos koncertfelvételét... (bár az első Skillet koncertemen meg a Monster alatt sírtam-ríttam a nosztalgiától, szóval ez annyira nem jelent sokat...) Szomorú, szomorú világ ez így, ha valaminek/valakinek van millió meg egy rajongója, de a környezetedben csak te vagy egyedül.
Szóval most tessék, hogy pár percre ne legyek egyedül, hallgassatok ti is egy kis Taylor Swiftet (az egyik új albumáról a kedvenc dalomat)!
2. Cotton Eye Joe
Hoppá, megint zenei téma. Vannak emberek a világon, akik gyűlölik ezt a "meme számot". Vannak, aki tetemes mennyiségű alkohol elfogyasztását követően veretni kezdik rá. És vannak azok, akiknek ehhez nem kell semmilyen tudatmódosító szerrel élniük, bármikor meghallgatják, a nap bármely szakában. És élvezik. Nyilván - nyilván - én is ebbe a táborba tartozom. Ezzel a teljesen indokolatlan rajongással legalább nem vagyok egyedül, a legközelebbi baráti társaságom pár tagja is osztozik velem (a többiek meg csak kénytelenek elviselni). Szoktam hallgatni ezt a dalt tömegközlekedésen, tök jó tempósabb sétához és edzéshez is és már vagy millió meg egyszer kijátszottam Just Dance-en is, természetesen a koreográfiája tökéletesen megy zenei kíséret nélkül is. Fogalmam sincs, miért.
Emiatt tökéletesen tudtam azonosulni a New Girl című sorozat alábbi jelenetével:
3. Pomerániai törpe spicc
Alapvetően mélységesen elítélek mindenkit, aki zsebkutya tenyésztésre adja a fejét - bár tény, ami tény, néhány yorkie, csivava, máltai vagy bischon tökéletesen eltart egy átlagos praxist. Őszintén szólva a nagy részüket nem kifejezetten kedvelem, mert nagyrészt kényesek, hisztisek (teljesen normális, amikor egy öt kilós állatot négy embernek kell lefognia egy szimpla karomvágáshoz), álmodból felverve fel lehet sorolni egy tucat velük született problémát, plusz minden évben kimutatnak még párat, emellé meg állandóan attól tarthatsz, hogy ráülsz, belerúgsz vagy agyon nyomod egy óvatlan mozdulattal.
Na de egy pomerániai. A zsebkutyák zsebkutyája. Személyiségére egy csivava, veleszületett és szerzett betegségeivel egy mopszot is leköröz, egy fajtatiszta példány ára alsó hangon triplája egy átlag kezdő munkavállaló fizetésének, de mindehhez egy tündéri medvebocs kinézettel rendelkezik. Azt mondják, soha ne a borítója alapján ítélj meg egy könyvet, de én általában ennek ellenkezőjét teszem - akárcsak a pomiknál. Egyik barátnőm azt mondta, soha életében nem hallott még olyan önfeledt, gyermeki visítást, mint amilyet én adtam ki, mikor egy kis szőrgolyó odaszaladt hozzám a suliban. És ugyanilyen hangot a munkahelyemen is bármikor képes vagyok produkálni, ha behoznak egyet. (Még akkor is, ha meg akar ölni és olyan hangosan és vékonyan csahol közben, hogy beszakad a dobhártyám.)
Amúgy sose lenne ilyen kutyám.
Elég a nyulam.
De hogy a klasszikust idézzem: olyan cuki, hogy belehalok!
Azt hiszem, az ország műveletlenségi vetélkedőjét nem nagyon kell senkinek bemutatni, valószínűleg mindenki látott már belőle minimum egy részt. És az is biztos, hogy az elmúlt év karanténokkal teli időszakában sokaknak sikerült rászoknia valami teljesen értelmetlen dologra. Nos, anyukámmal mindkettőnknek ez az Észbontók volt. Az egyik nap még kíváncsian átmentem hozzá, hogy megnézzem, mégis min nevet annyira a szomszéd szobában, aztán bumm, máris ott tartunk, hogy ez lett a szokásos esti programunk egy csomag popcorn társaságában. Ezen konkréten az sem változtatott, hogy időközben külön költöztem.
Néha azon gondolkodom, hogy vajon ezek az emberek a műsorban tényleg ekkora gyökerek-e, de egyrészt sokszor olyan eszmefuttatásokat nyomnak le, amiket én még részegen se tudnék, másrészt meg ahhoz is elég IQ fighternek kell lenni, hogy minimális fizetségért hülyét csinálj magadból egy ország szeme láttára. Aztán az is felmerült bennem párszor, hogy már az érettségi és az egyetem korai szakaszában elkezdhettem volna nézni - valószínűleg sokkal könnyebben vettem volna az akadályokat abban a tudatban, hogy néhány ember agy nélkül is képes túlélni.
Amúgy igen, vannak kedvenc epizódjaim, amiken minden alkalommal könnyesre röhögöm magam. És igen, kedvenc észbontó párosaim is vannak, akik sose okoznak csalódást.
(Funfact) Nem tudom, ezt egyébként hányan tudjátok, de az egész blogos pályafutásom a japán animációs sorozatok és egy magyar rajongói/anime-manga fordító oldal miatt kezdődött el anno. Bleachhun volt a neve, imádtam a fórumos közösséget és borzasztóan tetszettek a veterán tagok blogjai, így én is csináltam egyet, ami az általános iskolás éveim végét és a gimit is majdnem végigkísérte. (Funfact vége)
Nem túl meglepő módon, az első anime, amit valaha láttam, a Pokémon volt, majd jöttek a Jetix és az Animax szinkronos klasszikusai: Sámán király, Naruto, Bleach. Azonban az animék világa nemcsak ezekből, Dragon Ballból meg bizarr fétises pornóból áll - a legklasszabb bennük, hogy bárki és mindenki találhat olyat, ami tetszik neki. Példának okáért nem találkoztam még olyan emberrel, aki ne élvezte volna a Death Note-ot vagy a Fullmetal Alchemist Brotherhood-ot (*insert crying noises*). Mégis sokan már csak azért képesek elítélni az embert, ha szereti ezeket az animációs sorozatokat - ami szerintem érthetetlen, de engem is sokszor csak emiatt néztek kevesebbnek.
Én a magam részéről a mai napig élvezem az anime nézést vagy manga olvasást, plusz míg sokan Harry Potter vagy a Szent Johanna Gimi világaiban írják meg első fanficeiket, én az animékkel bontogattam a szárnyaim (egy nagyon AU, nagyon OOC fanfic ötletem megvalósítását továbbra is fenntartom, mert imádom a Tokyo Ghoul anime/manga morális problémáit). Még volt is egy elég népszerű irományom AFS-en (egy Kuroko no Basuke fanfic - a szerk.), amit nem hazudok, de a mai napig keresnek rajtam. Bár sokszor cringe-elek magamon, de bevallom, néha én is szeretem újra elővenni és visszaolvasni, mert egy csomó szép emlékem kötődik hozzá és példának okáért a kosárlabdát is ezáltal szerettem meg. Ráadásul az Utóirat: Nathaniel halott című történet (ötletem) főszereplője eredetileg ebben a fanficben volt egy mellékszereplő, akit túlságosan is megszerettem.
Lényeg a lényeg, hogy ebből a hosszú ömlengésből azt akartam kihozni, hogy szeretem az animéket.
Nagy általánosságban szeretem azt hinni, hogy értelmes youtuberek értelmes videóit szoktam nézni. Vagy legalábbis olyanokat, amiken minimálisan, de használni kell azokat az agytekervényeket és szinapszisokat.
Mondjuk.
Többnyire.
Azonban az egyetem alatt rájöttem arra, hogy vizsgákra való készülés során az agyam csak egyetlen dolgot tud befogadni egy áttanult nap végén: a sminkelős videókat. És nehogy azt higgyétek, hogy bármilyen extrrravagáns dolgot készítenek el azokban, amiket általában nézek. Nem. A többséget egy átlag mostani tizennégy éves álmában is felkeni magának. (Valószínűleg engem azért nyűgöznek le annyira, mert húsz éves korom körül kezdtem el alapozót és szempillaspirált használni, tusvonalat meg a mai napig nem tudok húzni.)
Párszor már megkaptam ismerősöktől, hogy milyen szépen tudok sminkelni (amit 90%-ban a rengetegféle színű rúzsomnak tudok be, a maradék 10% meg amiatt lehet, hogy időközben felfedeztem a korrektort, púdert, pirosítót, bronzosítót és highlightert is... mondjuk hogy az én bőrömön mit akarok highlightolni, ha falakat is meszeltek már sötétebbre nálam, azt nem tudom). Ez a lehengerlő tehetségem pedig mindössze annak köszönhető, hogy rettenetesen sok évszakos/nude/hétköznapi/partiállatos sminkes videót megnéztem. Általában nem figyeltem arra, amit az adott youtuber közben mondott, azt a vizsgaidőszakos agyam már nem tudta befogadni, csak a folyamatot néztem, meg a sokszor előbukkanó márkákat jegyeztem meg. (Emiatt használok 99,9%-ban NYX rúzsokat.)
Amúgy nyilvánvalóan hazudtam.
Nemcsak vizsgaidőszakban nézek ilyen videókat, olyan hatással vannak a lelkemre, mint másoknak a jóga vagy a meditáció. Eskü megnyugtat, főleg a tény, hogy amúgy nem történik benne semmi, mégis 20-25 percig tart.
7. Térképek
A listából valószínűleg ez az egyik legfurább dolog, amiért oda és vissza vagyok, de amúgy tényleg jól olvastátok: imádom a térképeket. Már nagyon kicsi korom óta. Emlékszem, akárhányszor valami hosszabb útra indultunk családostul, apukám csak a kezembe nyomta az akkor még papír alapú úti térképet, hogy keressem meg, merre járunk éppen. Jó tervnek tűnt lekötni a gyereket, de végül kiderült, milyen hasznos kis droidja lehetek a társadalomnak - avagy a kilenc éves kis Riri találta meg a megfelelő útvonalat Szlovéniában, mikor eltévedtünk.
Aztán mikor megvettük az első GPS-ünk! Képes voltam két órán keresztül a gyorsított virtuális utat együltőhelyemben végignézni, amikor az olaszországi nyaralásunkat terveztük. És eskü, élveztem! (Könnyen lenyűgözhető ember vagyok.) Én vagyok az a személy, akit őszinte örömmel és lelkesedéssel tölt el, ha egy fantasy könyv elején térkép van az adott világról - van, aki borító alapján vesz könyvet, és vagyok én, aki képes egy térkép miatt is. Bármilyen autós vagy lövöldözős számítógépes játékban borzasztóan élem az útvonalkövetést és a mini mapek figyelését. Amikor egyik barátnőm VR szemüvegével játszottunk, nyilvánvalóan a Google Earth VR-t éltem a legeslegjobban és úgy töltöttem el vele három teljes órát, hogy fel se tűnt.
Groteszk módon mindig éltem a töris vagy földrajzos vaktérképelemzést és az egyik legszomorúbb dolog az életemben az volt, mikor anyu a megkérdezésem nélkül kidobta a nagy földrajzi felfedezéseket ábrázoló világtérképem, amivel mindig Riri, a felfedezőt játszottam.
8. Ostoba Facebook kommentek olvasása és néma ítélkezés az emberek felett
Tudom, ezzel nagyon nem vagyok egyedül, van egy rakat meme is vele kapcsolatban. Az egyetemi vizsgaidőszakok alatt nálam a komment olvasgatás volt az ultimate procastination, konkrétan dupla annyi időt tudtam elszarni ezzel, mint mondjuk sorozatozással vagy a fal céltalan bámulásával. Valószínűleg ez az egyik kedvenc hobbim is, csak hát kicsit cink bevallani másoknak ismerkedésnél vagy önéletrajzban feltüntetni. És természetesen csak az olyan kommentek jönnek be, amik tökéletesen tükrözik az emberi hülyeség magasságait és mélységeit. (Ebben a helyzetben az USA állampolgárai viszik mindig a prímet, mindig meglepődök, mennyire ostobák és mélyenműveltek.) És sosem kommentelek vagy reagálok, soha, semmire. Csak ítélkezek. De azt nagyon. Ami elég vicces, tekintve, hogy amúgy az önbizalmam is a béka segge alatt van. Szóval többnek tartom magam azoknál az ismeretleneknél. Ugyanakkor mégsem. Valami pszichológus elemezzen már ki, köszönöm!
Bár, mint sok minden mást, Big 'Rona ezt a hobbit is tönkre tette. Mivel minden második cikk vírusokról szól és hát mint tudjuk, tíz milka virológus országba vagyunk, nos... Nem sok mindenhez értek a világon, és valószínűleg megszámlálhatatlan olyan tudományterület van, aminek a létezéséről sem tudok, de a kórokozókról azért valamicske ismereteim vannak. Meg merem kockáztatni, hogy némileg több, mint az átlag utca emberének. Emiatt kommentek olvasása közben szimplán csak sírni van kedvem - mert hiába szól hozzá a témához valaki olyan, akinek kapcsolódó végzettsége van, ő egyedül helikopter.
Rant vége.
9. A világ legbizarabb ételkombinációja
Mekis fagyi sültkrumplival?
Pizza mustárral?
Nuggets gyümölcsjoghurttal?
Ugyan kérlek!
Szeretném bemutatni, én mivel élek jobb - vagy rosszabb - napjaimon. Először is végy egy kürtőskalácsot, lehetőleg vaníliásat vagy fahéjasat. Kenj rá jó vastagon májkrémet, szerintem a libamájkrém a legjobb, de a borjúmájas is király. És ha nagyon huncut kedvedben vagy, dobd fel még egy kis áfonyadzsemmel - ebben a St. Dalfour márka a legtutibb. Jó étvágyat!
(Ehhez nem fűzök hozzá többet, csak hagyom leülepedni.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése