Nekem is eltelt az első három hét az egyetemből, hivatalosan is megkezdődött a negyedik évem, amit ismételten harmadévesként kezdek. (University is love, university is life!) Mondanám, hogy a nyáron sikerült rápihennem, de szerintem az egyetemisták jó része egyet tud érteni velem, hogy vannak dolgok, tárgyak, vizsgák, amiket egyszerűen nem lehet két hónap alatt kipihenni (vajon mire célozhatok...). Ennek ellenére ezen a nyáron nem csináltam túl sok mindent, direkt úgy terveztem, hogy most kétszer 30 napot és plusz egy hetet arra szánok, hogy nyulat neveljek, sorozatot nézzek és legfőképpen aludjak. (Spoiler alert: a legutolsó nem egészen jött be úgy, ahogy terveztem. Sad.)
Egy három liter Sangriát elfogyasztott, bizarr, de nagyon finom szószos nachost bezabált, az oldschool számokat elejétől a végéig elénekelt Mamma Mia buli után hivatalosan is kitört a nyár, mindenki hazaköltözött a koliból, majdnem két vizsgaidőszaknyi időre elbúcsúztunk egymástól a barátaimmal. A júliusom első két hetét úgy kezdtem, ahogy minden nyaramat: aludtam. Takarékon volt az összes messenger beszélgetésem, és a nap 24 órájából minimum 12-t tentikézéssel töltöttem. Egyébként is az alvás a kedvenc tevékenységem, a vizsgák alatt pedig nem igazán tudtam neki hódolni, nagyon sok elvesztegetett időt kellett bepótolnom az ágyikómmal. (Olvastam egyszer valahol, hogy azok, akik 5-10 perc alatt el tudnak aludni, nagyon-nagyon fáradtak és le vannak terhelve. Én egész életemben kevesebb, mint negyed óra alatt aludtam el. Ezek szerint csecsemőkorom óta hulla vagyok?!)
A hónap közepén jött az egész nyár legeseménydúsabb nyolc napja: horvátországi családi nyaralás keresztanyukámékkal és az ő nővéréékkel. Nem voltak túl nagy elvárásaim, hiszen mikor anno 2003 környékén voltunk ott, azt a tíz napot képtelenség lett volna alulmúlni. Akkor ugyanis a hőmérséklet túl meleg volt, a tenger meg túl hideg ahhoz, hogy fürdeni lehessen, a vízicipő mindkét lábamat véresre törte, megjártam a horvát sürgősségit, olyan napszúrást kaptam, hogy végighánytam három-négy napot, akkora erdőtűz volt a szigeten, hogy kb. sehova se lehetett menni, ráadásul a nyaralás utolsó előtti napján jött a telefon, hogy otthon meghalt az apai nagypapám - komolyan, ennél rosszabb már úgysem lehetett volna. És hogy ezúttal mit kaptam? Magát a Paradicsomot.
Egy pénteki éjszakán, körülbelül hajnali negyed 3-kor indultunk otthonról anyuval keresztanyum nővéérékhez, akiknél átpakoltunk mindent az ő kocsijukba, majd az irányt 3+2+1 fővel (az egyik unokaöcsém potyautas volt) a Balaton fele vettük. Ott reggel hatkor találkoztunk keresztanyukámmal, az idősebbik unokaöcsémmel és az unokahúgommal, mindenki szépen autót cserélt, lett egy csajos és egy fiús fuvar, aztán meg sem álltunk - na jó, pisi- és kávészünetre mégis - Sibenikig. A horvát határt átlépve, a célunkhoz közeledve szembesültem kedvenc gyerekkori élményeimmel abból az időből, mikor még évente jártunk síelni: rengeteg alagúton hajtottunk át. Régen a legrégibb barátnőmmel mindig azokat számoltuk oda- és visszafele is, de sosem jött ki kétszer ugyanaz a szám, Horvátországban pedig elfogott a nosztalgia.
Nagyjából délután három fele érkeztünk meg a városba, ahol az első utunk egy plázába vezetett, bevásároltunk és ettünk a helyi Mekiben, onnan pedig a szállodához hajtottunk, ami nagyjából öt kilométerre volt a várostól. Egy marha nagy szállodalánc egyik épületében laktunk, ami a legközelebb volt a tengerhez, így a többi szállással ellentétben mi minden reggelit és vacsorát tengerre nézve ülhettünk végig. A kilátást egy életen át tudtam volna nézni. Maguk a szobák kicsik, de hangulatosak voltak, bár szerintem az ember nem azért megy nyaralni - wellness üdülést leszámítva -, hogy néhány négyzetméteren dögöljön egész nap, meg amúgy is kollégiumban lakok, szóval tőlem bárhol megszállhattunk volna. Kipakolás és berendezkedés után sétáltunk egyet a resort területén, megnéztük az iszonyat cuki, tipikus dalmát falucskát idéző éttermet és vízimalmot, a strandot és egy kalózhajóba épített bárt. Éppen felmásztunk a fedélzetre, mikor tűzijáték banzáj kezdődött a szembeni mólóról, nagyon szuper látvány volt.
A napjaink nagyjából ugyanúgy teltek, délelőtt bekajáltunk egy jóó nagy adag reggelit - általában három fogást is meg bírtunk enni -, aztán lementünk a partra, ott töltöttük a délután nagy részét, három-négy óra körül a strand melletti trattoriában ettünk valami kis kaját, aztán vissza a vízhez, hét-nyolc óra magasságában felcuccoltunk, lezuhanyoztunk/átöltöztünk, végül irány vacsizni. Utána mindig ittunk valamit az egyik bárban meg sétáltunk egyet, mert a szálloda lánc retkes nagy volt és az ott töltött jó néhány nap alatt sem sikerült teljesen bejárni. De még így is mindig akadt egy kis izgalom, egyszer jó néhány plusz kunát felszámoltak a kajáldában, másik nap az öböl ellenkező oldalán akkora erdőtűz volt, hogy a füstje hozzánk is átterjedt, keresztanyum nővére allergiás rohamot kapott, mert nem vette észre, hogy gomba is van a rakott zöldségben, és még hasonlók. Viszont ezek eltörpültek a tény mellett, hogy végig sütött a nap, de nem volt kibírhatatlan meleg, kb. 30 fok körül volt a hőmérséklet, a vízparton fújdogált a szél, a víz iszonyú kellemes volt és lenyűgözően kék. Mindennap úsztam többet vagy kevesebbet - mert annak ellenére, hogy nagyon nem szerettem az egyesületet, magát a sportot viszont igen -, úgy tettem, mintha napoznék, bár természetesen Hófehérke maradtam, olvastam, zenét hallgattam és kedvemre hódolhattam két kedvenc hobbimnak: az evésnek és az alvásnak.
Beiktattunk egy kirándulós napot is, mikor elmentünk a Krka Nemzeti Parkba megnézni a híres vízesést - mivel a Szalajka-völgynél lévőn kívül még sose láttam egyet sem, így meglehetősen izgatott voltam, főleg, mert még fürdeni is lehetett. Kocsival mentünk a Parkig, onnan fel busszal a vízeséshez kellemes szerpentines utakon - mindig is izgatta a fantáziám, hogyan képesek azokat a kicsi kanyarokat bevenni ekkora járművekkel -, majd egy király, fapallókból kirakott tanösvényen sétáltunk el egészen a vízesésig. Nagyon-nagyon élveztem, mert a sűrű növényzet és a folyamatos kabóca ének miatt olyan feelingje volt az egésznek, mintha valamilyen dzsungel felfedező túrán lettünk volna, amit meg gyerekkorom egyik kedvenc meséje, a Marsupilami óta ki akarok próbálni. (Habár szomorú, hogy marsuk nem léteznek...) Sajnos a tervezett mártózás nem jött össze, mert annyian voltak tónál, mint egy kisebb fesztiválon, és lepakolni sem lehetett, a vízben meg valóságos heringparti tombolt, amibe bekerülni egyikünknek sem volt túl nagy kedve. Inkább csináltunk millió meg egy képet, aztán folytattuk tovább a túrázást. (A családi nyaralások legidegesítőbb momentuma, hogy mindig mindenhol képeket kell csinálni a gyerekekkel, akik kiverik a hisztit - 22 évesen is -, hogy ezt mégis minek, meg egyébként is hogy néznek ki és ennyi ember előtt ne már, és haladjunk és tegyék már el a szülők azt a nyomorult telefont meg fényképezőgépet.) Visszaérve a tengerszinthez közelebbi magasságokba, elkocsikáztunk Sibenikbe, ott pedig felsétáltunk az óvárosba. Egyszerűen imádoma régi épületeket és a szűk utcácskákat, nekem az egészről Velence, az egyik unokaöcsémnek pedig Prága jutott eszébe - természetesen egyikünk sem járt még egyik városban sem. Lefutottuk a szokásos "Vegyünk szuvenírt a családnak és legközelebbi barátoknak" köröket, én meg kaptam egy szalmakalapot, hogy ne haljak meg egy esetleges napszúrástól. A nap lezárásaként pedig beültünk egy borzasztóan édes, francia stílust idéző kávézóba, ahol a legjobb dolog nem a jegeskávé vagy a fagyi volt, hanem a párakapu, ami bizonyos időközönként beindult és lehűtött mindenkit. Hiába zengtem ódákat arról, milyen rohadt jó időnk volt végig, az egész napos túrázástól nagyon kimelegedtem, az anat szigorlatnál pedig csak egyetlen dolgot gyűlölök jobban: a meleget. Emiatt pedig ott helyben hozzámentem volna a párakapuhoz vagy a bár tulajdonosának fiához, hogy közeli kapcsolatom legyen a kapuval. Sajnos azonban minden jónak vége szakad egyszer, így nekünk is eljött a nap, mikor ki kellett csekkolni a szállodából és visszatérni Magyarországra. Ez utóbbi művelet rohadt későn jött össze, ugyanis pénteken dél körül indultunk el és szombaton hajnali kettő vagy három körül sikerült hazaérni, ami azért volt mókás, mert vasárnap már indultam is tovább.
Egyébként a horvátországi nyaralásról összevágtam egy videót, melynek részleteibe vágott eredménye alant megtekinthető. Az eredeti verzió 18 perces lett volna, olyat pedig a youtube basic felhasználóként nem enged feltölteni. Még szerencse, hogy ezt a problémát a videószerkesztőm megelőzte, mert az meg nem volt képes egy ötperces videót sem elmenteni egészen a tegnapi napig. És igen, ez volt az oka annak, hogy eddig nem tettem közzé ezt a bejegyzést. A drága iMovie-val ugyanis két hónapon keresztül szívattuk egymást, míg sikerült mindet fájllá alakítani... Mivel nem értek a profi vagy nemteljesenamatőr szintű fényképezéshez és videózáshoz, meg aztán youtuber/vlogger sem vagyok, így maga a végeredmény nem lett annyira hűdejó, néhol nagyon rázkódik a kép, de azért remélem, hogy sikerül kicsit visszaadnom a látottakból.
Nyár végén pedig következett a szünet másik nagyobb eseménye, mikoris fogtam háromnapnyi cókmókom és elindultam Közép(a)lfölde irányába a sestraparabataiomhoz (a legjobb barátnő túl mainstream). Délután indultam, este érkeztem, így leginkább csak kajáltunk és Trónok harcát néztünk, én pedig halálra dögönyözhettem a stafijukat, aki ezt annyira élvezte, hogy rendre le akart dönteni a lábamról - a fenevad. Másnap jó korán felkeltünk, hiszen indult a vonatunk Csudapestre, ahol a napunkat terveztük tölteni. Sajnos nem volt annyi időnk, mint ahány helyre el akartunk menni, ezért jócskán le kellett szűkíteni a programunkat.
A napot a Chez Dodo nevű helyen indítottuk, ahol ettünk iszony finom macaront és kávéztunk egyet, némileg próbáltunk magunkhoz térni, mert alig aludtunk pár órát. Innen a Westendbe vettük az irányt, ahol elsődlegesen barátnőm vásárolt magának nadrágot, emiatt pedig végigjártunk jó néhány helyet. Azt tudni kell rólam, hogy zsigeri szinten utálok vásárolni (nagybátyám szerint ezért egyszer egy pasi nagyon fog szeretni), nagyon hamar elunom magam közben, sose találok olyat, ami tetszene, így aztán ezúttal is idejekorán voltam már azon a szinten, hogy kimegyek az üzletből és csatlakozom az odakint ücsörgő férfiarzenálhoz. Miután végre valahára meglettek a kívánt darabok, bejártuk a könyvesboltokat, aztán bementünk a NYX Cosmetics üzletébe, mert mindketten indokolatlanul imádjuk a sminkcuccaikat, főleg azt a millió meg egy féle rúzst, amiket árulnak. Venni persze nem vettünk semmit, csak intenzíven csorgattuk a nyálunkat. Késői ebédként elvittem a Bors Gasztrobárba, ami a legeslegnagyobb kedvenc kajáló helyem Pesten és gyakorlatilag propagandaszerűen hirdetem mindenkinek. Ez egy icipici levesező, ahol nagyon bizarr kreálmányokat lehet találni - példának okáért a védjegyük a túró rudi leves -, de az összes iszonyat finom, én még egyszer sem csalódtam. Emellett hasonlóan furcsa összeválogatásban vannak bagettjeik, egy leves és kis bagett kombóból pedig tök olcsón jól lehet lakni a nap hátralévő részére. Ezúttal gazpacho levest ettünk, ami ugyan nem volt annyira extra, de szokásosan isteni volt. Utolsó megállónk egy Starbuck'sba vezetett, ahol ittunk nagyon finom jegesteát (az enyém mangós volt, mert az eper mellett ez a gyümölcs a második nagy szerelmem), a nap lezárásaként mindenféle trash-ről beszélgettünk, összefutottunk Gabbyval, aki aznap épp dolgozott (és bár nagyon benne volt a munkában, örültem, hogy végre személyesen is tudtunk pár szót beszélni) és bejártuk a környéket.
Visszaérve hozzájuk csináltunk melegszenyát és újabb sorozatnézésbe kezdtünk - ezúttal Teen Wolf, Stitchers és Shadowhunters volt soron -, aztán következő nap délelőttjén eljött a szomorú búcsú ideje. Az elmúlt másfél-két évben jóval több lehetőségünk volt offline találkozni, mint előtte - ami maximum két alkalomban merült ki -, és ehhez már annyira hozzászoktam, hogy mindig egyre nehezebb hosszabb időre elbúcsúzni tőle, hiszen mégis a legjobb barátnőmről lenne szó, vagy mi.
A nyaram további része jóformán eseménytelenül telt, bár hiába voltam otthon, volt kisebb dráma, nagyobb dráma is - amik azóta megoldódtak így vagy úgy -, emellett nagyjából háromnaponta takarítottuk anyukámmal a nyaralónkat, amit ki szoktunk adni. Így vontuk le azt a következtetést, hogy minél több diplomával rendelkezik az ember, annál nagyobb piszkos tahó tud lenni - tisztelet a kivételnek, mert nem egy orvos, menő ügyvéd és hasonló hagyta úgy ott a kicsi házat, mintha cirkusz járt volna benne.
Jártam Szegedi Szabadtérin, ahol a Notre Dame-i toronyőrt néztük meg. Nagy szerelmeim a musicalek és ez is szuper jó volt, ráadásul barmi hangulatos volt a párizsi díszlet a szegedi Dómmal a háttérben. Illetve elmentünk a szarvasi Víziszínházba is, ahol pedig a kétszereplős Mr. és Mrs. előadást néztük meg, melynek összesen két szereplője volt, Pindroch Csaba és felesége, akik öt pár ilyen-olyan kapcsolati fázisban lévő életét mutatták be. Nos, Quasimodo történetével ellentétben itt jobbra-balra dőltünk a röhögéstől.
Ami viszont elvette az időmet, vagy legalábbis erre koncentráltam a leginkább, az az életmódváltásom volt. Habár sokszor felvetődött bennem, hogy el kellene kezdeni, időm, energiám és kitartásom nem igazán volt rá, de tovább nem halogathattam. Nem tudtam indoknak felhozni azt, hogy az egyetemi stressz és kényszerzabálások befolyásolták volna az egészségemet, hisz' tök jól voltam, a kisebb-nagyobb fizikai terhelések nem voltak megerőltetőek, izzadni meg tizenöt kilóval könnyebb koromban is izzadtam, mert nem bírom a meleget. De a felszedett kilók egyre jobban meglátszottak és bár mondhatni jól éreztem magam a bőrömben, az nagyon idegesített, hogy láthatóan a családomnak piszkálta a csőrét és napi szinten kaptam a megjegyzéseket. (Egyszer konkrétan anyukám meglepődött, hogy a barátaim nem szólnak be a súlyomra, mire el kellett magyaráznom neki, hogy fogalmam sincs, nála hogy van, de az én társaságom nem kilóra méri a barátságot.) Végül az idegesség meghozta a hatását és belevágtam. Nem igazán mások szépérzéke miatt, hanem saját magamért, hogy bebizonyítsam, igenis képes vagyok én erre.
Először tornázni kezdtem el, de a nyaralás után áttértem a dolog táplálkozás részére is. Mivel a főzőcskézés valószínűleg elvette volna a motivációm, ezért a kajaházhozszállítás mellett döntöttem, és magam is meglepődtem, hogy milyen finomakat ettem, ráadásul a kis adagok ellenére sem voltam soha éhes, sőt, elég ritka volt, hogy a napi öt étkezés alkalmával minden elfogyott.
A legelső pozitív változás végül mégiscsak egészségügyi dolog volt, hiszen majdnem teljesen megszűntek a refluxos köhögéseim és a hasam sem fájt már annyira, mint előtte. Végül szépen elkezdtem formásodni, a hasam, a fenekem és a combom is kisebb lett - bár én ezt nem láttam, csak mások jegyezték meg. Amit észrevettem, hogy a nyár elején vett farmer rövidnadrágom már konkrétan lógni kezdett rajtam és a régebbi ruháim is kényelmesebbek lettek. Mivel folyamatosan tornáztam és néhány helyen elkezdtem meglátszani az izmaim, na meg alapból eléggé alacsony is vagyok, nem igazán mértem magam, hiszen egyrészt az előbbi indok miatt simán lehettem nehezebb is, másrészt az utóbbira való tekintettel, rajtam három-négy-öt kiló mínusz is látványosabb, mint valaki olyanon, aki tíz centivel magasabb nálam. Többször megfordult már a fejemben, hogy centizni kellene, hogy legyen valami bizonyítékom, de egyelőre csak örülök annak, amit a tükörben látok és hogy lefelé nézve a melleim már eltakarják a hasamat (vagyis takarták, mert a kis szemetek is kisebbek lettek). Ahogy közeledett a nyár vége, tudtam, hogy kell keresnem egy másik megoldást, hiszen a koliban nincs lehetőségem a házhoz szállításnál maradni, mivel mire kihozzák a napi kajám, addigra én már rég suliban leszek. Így elkezdtem mindenféle életmódváltásos oldalakat böngészni, így akadtam rá arra a termékcsaládra, amikből már egy hónapja készítem magamnak a kis péksütijeimet, ebédjeimet és desszertjeimet. Ahogy a forgalmazó nevében is feltüntették, éhezés nélkül tudok továbbra is veszteni a súlyomból és formázni az alakomat annak ellenére, hogy tornázni már nincs annyi időm - még csak próbálom beleilleszteni a drága Shaun T-t és az Insanityt a napi rutinomba. Viszont a magamnak csinált ételek nagyon-nagyon laktatóak, könnyen összehozhatóak és még nagyon finomak is, ráadásul a táplálkozás változtatásommal kapcsolatban a szobatársaimtól már több pozitív visszajelzést is kaptam. Vannak csaló napok, például ezen a hétvégén a családi ebéd miatt és nem is szeretném, hogy mások alkalmazkodjanak ahhoz, amit megeszek (bár anyukám és mamám nagyon cukin próbálkoznak), de egy-egy pizzától vagy sültkrumpli körettől nem hízom vissza mindazt, amit leadtam és az idő maradék részében úgyis figyelek arra, hogy mit-mivel-mikor-hogyan eszem.
Végre megtapasztalhattam, hogy a normális étkezés mennyivel fontosabb és lényegesebb az őrült tornánál és elkezdhettem átérezni, milyen is az, amikor a nagy életmódváltásos sikersztorikról mesélnek mások.
Ha eljutottál eddig az olvasásban, gratulálok, jár érte az ajándék Mazsola!
Röviden és tömören (haha) ez lett volna a nyaram, azóta már visszaköltöztem a koliba - ami olyan volt, mintha haza se mentem volna két hónapra -, megtapasztalhattam, milyen fantasztikus érzés végre valahára klinikai tárgyakat tanulni, még ha baromi nehezek is. És a barátaimmal megünnepeltünk három szülinapot, köztük az enyémet is!
Sajnos azonban minden jónak vége szakad egyszer, így nekünk is eljött a nap, mikor ki kellett csekkolni a szállodából és visszatérni Magyarországra. Ez utóbbi művelet rohadt későn jött össze, ugyanis pénteken dél körül indultunk el és szombaton hajnali kettő vagy három körül sikerült hazaérni, ami azért volt mókás, mert vasárnap már indultam is tovább.
Ahogy közeledett a nyár vége, tudtam, hogy kell keresnem egy másik megoldást, hiszen a koliban nincs lehetőségem a házhoz szállításnál maradni, mivel mire kihozzák a napi kajám, addigra én már rég suliban leszek. Így elkezdtem mindenféle életmódváltásos oldalakat böngészni, így akadtam rá arra a termékcsaládra, amikből már egy hónapja készítem magamnak a kis péksütijeimet, ebédjeimet és desszertjeimet. Ahogy a forgalmazó nevében is feltüntették, éhezés nélkül tudok továbbra is veszteni a súlyomból és formázni az alakomat annak ellenére, hogy tornázni már nincs annyi időm - még csak próbálom beleilleszteni a drága Shaun T-t és az Insanityt a napi rutinomba. Viszont a magamnak csinált ételek nagyon-nagyon laktatóak, könnyen összehozhatóak és még nagyon finomak is, ráadásul a táplálkozás változtatásommal kapcsolatban a szobatársaimtól már több pozitív visszajelzést is kaptam. Vannak csaló napok, például ezen a hétvégén a családi ebéd miatt és nem is szeretném, hogy mások alkalmazkodjanak ahhoz, amit megeszek (bár anyukám és mamám nagyon cukin próbálkoznak), de egy-egy pizzától vagy sültkrumpli körettől nem hízom vissza mindazt, amit leadtam és az idő maradék részében úgyis figyelek arra, hogy mit-mivel-mikor-hogyan eszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése