Hová tűntem?

Hello everyone! I'm back!

*kínos csend*

A legszebb - irónia - dolog az elmúlt félévemben az volt, hogy ahogy a bejegyzéseim is mutatják, október óta blogger értelemben megszűntem létezni. Nagyjából most, március elejére sikerült úgy ahogy kihevernem mindent, ami szeptember óta történt velem, beleértve ebbe másfél hónap pokoljárást is. 

De hogy mi történt az elmúlt fél évben?

Egy neverending planecrash!

Szeptember első két hete nálunk még szünet volt, ami annyiból volt jó, hogy volt összesen ez a két hetem, amit tényleges semmittevéssel, létfontosságú alvással, légkondi előtt rohadással és még több semmittevéssel tölthettem. Életem nyarát éltem meg 2016-ban, de mivel egy-két napnál tovább sose voltam otthon, mindig mentem valahova, ezért eléggé kimerültem augusztus végére. (Az se segített, hogy a nyári vizsgaidőszakot is az utolsó héten fejeztem be.) Szóval, eltelt a nyár, blogügyileg akkor se jutott semmire időm, bármennyire is szerettem volna, aztán jött a szeptember, majd bumm, hellószia harmadév! 

Az ősz elég gyorsan eltelt, mint már harmadik éve mindig, hiszen a barátaim többségének ilyenkor van a szülinapja, így két- háromhetente mindig köszöntöttünk valakit, esetleg valakiket. Ezek voltak az apró színfoltok a napokban, mert ők a tipikus "9 to 5" beosztás helyett "8 to 6" idő szerint jártak suliba, én meg... Én meg... Én meg idegeskedtem azon a retkes, kurva *sípjel, sípjel, sípjel, sípjel* anatómia szigorlaton.  Ja. Attól a pillanattól kezdve, hogy elkezdődött a suli, ezen az egy tárgyon és vizsgán paráztam nagyjából 0-24-ben, mintha legalábbis az életem függne attól, hogy meglesz-e vagy sem - egyébként tényleg így éreztem. A barátaimmal ellentétben nekem alig volt órám - lévén harmadévben minden tárgy előkövetelménye az anatómia szigorlat, azaz csak akkor veheted fel őket, ha leszigóztál -, összesen volt három kötelező tárgyam meg néhány fakultáció. Utóbbiból többek között egy, amit harmadik évre végre sikerült megszereznem. Istenem, azok az órák! Az a nő! Ennyire intelligens, okos emberrel még nem találkoztam, mint az előadónk, és szinte mesterien tudta elterelni az ember figyelmét arról, hogy amúgy full tömény jogi anyagot veszünk. Imádtam! Az eddigi legkirályabb faktom volt!

Tehát volt kevés tárgyam, egy rohadt jó fakultációm, néhány szülinap és esetleges kimozdulás, koli napok és 19 év után az igazgatónk búcsúztatása... oszt így ennyi. Egyébként úgy éreztem magam, mint a képen látható kis rágcsáló. (Meg szerintem úgy is néztem ki.) Anatómiától eltekintve otthon sem voltak túlzottam boldogok a dolgok család szinten. Október elején, ahogy azt olvashattátok, örökre el kellett búcsúznom a kis drágámtól, és akárhányszor hazajövök, még mindig reflexből köszönnék neki, hogy "Szia, Sunny!" vagy várom, hogy ha elfordulok az asztalomtól, a szobám másik végében ott lesz a hatalmas ketrece, benne a szőrgombócommal. Emellett az évben már sokadjára kórházba került a nagypapám, a családom apai ágánál pedig elég furcsa (v)iszony kezdett kialakulóban lenni. 

Ezek miatt a félév nagy részében csak úgy voltam, sodródtam az áramlattal, hányingert kaptam minden alkalommal, ha a szigorlati tételeimhez nyúltam, ha bementem a négyórás előadásra vagy ha gyakorlaton valami nem jutott eszembe, nem találtam meg, elkaszáltam, szétvágtam. Haza is gyomorideggel utaztam, mert ott meg szembesülnöm kellett papám rohamosan romló állapotával, mamámmal, aki ezt nem akarta elfogadni, anyuval és a nagybátyámmal, akik pedig próbálták valahogy tartani a lelket egymásban, nagymamámban, illetve őt felkészíteni arra, hogy innen már nem lesz jobb. Eközben pedig igyekeztem mindenhez a lehető legjobb képemet vágni, mialatt akaratlanul is előjöttek az emlékeim 2012-ből, és valahogy azt éreztem, hogy hiába kevés rajtam a teher, sikerült magamnak óriásit csinálni belőle és egyszerűen... sok volt. Két év folyamatos gürizés, tanulás, kitartás után teljesen elfáradtam. A napi, heti kötelező dolgaimat megcsináltam, de például az írást és a blogolást teljesen elhagytam, a blogos facebook profilomat is egyre ritkábban nézegettem. Ennek részben az (is) volt az oka, hogy nem akartam, hogy ez a kedvetlenségem és negativitásom befolyásolja a kedvenc hobbimat. Ráadásul ez az üres hangulatom még számomra is furcsa volt, mert általában nem ilyen szoktam lenni, hanem ha már végleg elegem van mindenből, akkor is megmutatom, hogy csak azért is végigcsinálom, amit kell. Ezt valahogy rendeznem kellett volna magamban, de kapacitásom már nem volt rá. Shame on me

December elején kaptam egy elég nagy energialöketet, az volt a the ultimate time of my life, a bakancslistám egyik fontos pontja, amire már nyár óta vártam: SKILLET KONCERT! Még mindig emlékszem a pillanatra, mikor hatodikban vagy hetedikben először hallottam az egyik számukat, a Monstert, és hiába nem vonzott addig a rock, az a zenei ízlésem terén egy hatalmas fordulópont volt. Ha ez a banda nem lenne, talán sosem jutok el a Nickelbackig, Linkin Parkig, Fall Out Boyig és a többi szeretett együttesemig. Máig a kedvencem maradt, oda és vissza voltam, mikor végre meghallgathattam teljes tracklistjével az új albumukat, számoltam vissza a napokat december 8-ig, mikor végre élőben láthattam Johnt, Jent (aki B&Bs sorozatom Camilláját ihlette), Koreyt és Seth-et. Ott, az Akvárium Klubban pedig annyira extázisban voltam, hogy az előzenekarból semmire sem emlékszem, csak annyi maradt meg, hogy a barátaimmal szuperhősöket és Jézust véltük felfedezni a bandatagokban. Aztán jött a mindent eldöntő pillanat, sorra foglalta el a helyét a színpadon a Skillet három tagja, majd jött John Cooper, életem koncertje pedig a Feel Invincible című számmal kezdetét vette. 

A frontember egy iszonyatosan karizmatikus és még annál is szimpatikusabb személy, ittam és élveztem minden szavát. Imádtam, ahogy a saját zenéjükről beszélt, ahogy állította, hogy számára a rock nem a szexről és a drogokról szól, hanem sokkal mélyebb mondanivalót szeretne/szeretnének kifejezni vele - ez egyébként hallható is minden számukban. Együtt sírtam a barátaimmal a Those Nights-on, fogtuk egymás kezét a Stars alatt, és mikor felhangzott a Monster, azt is végigbőgtem. (Mert annyira lágy, visszafogott és lassú számról beszélünk, hogy az embernek akaratlanul is könnybe lábad a szeme, igaz-e?) Az egész közönség olvadozott azon, mikor John egyik története alatt a felesége, Korey, elkezdett vigyorogni, a férfi pedig nevetve odafordult hozzá azzal, hogy "Mit mosolyogsz?" - a többit pedig a kép elmondja. (Egyébiránt a héten voltak 20 éve házasok~) Végül pedig ráadásként egy hatalmasat tombolhattam a The Resistance-re, a koncert után pedig másnapig nem hallottam semmit, egy héten keresztül meg egy zárt Skillet-buborékban lebegtem. 

Sajnos autogramot szerezni és fotót készíteni nem volt lehetőségünk, de John azt mondta, hogy mindenképpen visszajönnek még Magyarországra nem fesztiválos keretek között, a barátaimmal pedig szomorúan vettük tudomásul, hogy akkor egy koncert már biztos, amire el fogjuk verni csekélyke egyetemista pénzünket. 

A lebegésem nem tartott túl sokáig, mert rohamosan gyorsan eljött a vizsgaidőszak. Mire észbe kaptam, már offoltam minden olyan messenger beszélgetésemet, amin napi kapcsolatban voltam valakivel, a pesti barátaimmal pedig nem találkozhattam, hiszen mindenki otthon tanult, így pedig nagyon gyorsan azon kaptam magam, hogy egyedül maradtam a gondolataimmal. Ami egy feszült állapotú Riri esetében nem épp a világ legjobb párosítása. 

December első heteiben letudtam minden faktos vizsgámat, majd a jött a két felvehető tárgyam, ebből az egyik csodálatos írásbelijén az évfolyam 60%-a megbukott. Yapp, én is. És egy csomó olyan barátom, akinek az életében ez volt az első bukása. Ezek után közölte a tanszék, hogy jól kiszúrtunk velük. Igen, direkt csináltuk egyébként, megbukni mindig móka.

Jött a karácsony, amikor örökre búcsút kellett vennünk a nagypapámtól, az egyik családtagomról meg kiderült, hogy egy orbitális nagy fasz, és még nőiesen fejeztem ki magam vele kapcsolatban. De legalább a többiekkel együtt voltunk. És az ünnepek alatt a testem 60%-át halászlé tette ki, a maradék 40%-et meg isler, ami némi dopamint és oxitocint felszabadított bennem. Öröm az ürömben.

Szilveszterkor csak annyit szerettem volna, hogy tőlem akár egész 2017 lehet borzalmas, csak a januárom legyen örömteli. Nos, mivel a január finoman szólva is borzalmas volt, remélem, az év többi része istenkirály lesz és a lelkem is megnyugszik végre. Long story short, hogy valahogy átverekedtem magam az kedvenc tárgyam szigorlatának gyakorlati részén, majd természetesen megbuktam a szóbelin. Mert mért ne. Imádok ebből a tárgyból bukni. Két szóbeli között végeztem a bukós írásbelis tárgyammal is, ami méltón érdemelte ki a legstresszesebb vizsgám valaha címet. Egy óra faggatás után kiengedtek egy kettessel, én pedig annyira kész voltam idegileg, hogy bőgve hívtam fel anyukámat, aki először teljesen érthetően azt vette ki az üvöltésemből, hogy meghúztak. Pedig nem, átmentem, csak közben kikészültem egy kicsit. Mondjuk hozzátenném, hogy a vizsgáztatókra tényleg nem lehet egy rossz szavam se, én húztam bele a tutiba, ők nagyon rendesek voltak, de a karó lebesége a fejed felett sok embert ki tud készíteni, főleg ha olyan idegrendszerrel rendelkezik, mint én.

És hogy mi lett az anatómiával?

Szerintem ezek után simán kitaláljátok.

Mikor kiléptem a vizsgateremből, annyira fáradt voltam (délután háromkor kezdődött a feleltetés, én fél hat után végeztem), hogy nem érdekelt a dolog. Amint visszaértem a koliba, jó fél órán keresztül bömböltem szegény szobatársamnak, aztán feltankoltam kellően egészségtelen, zsírban tocsogó, agyonsózott Mekis kajából és a barátaim társaságában megvacsoráztam, miközben szánt szándékkal nem akartam beszélni arról, hogy megint kurvára elbuktam ezt a fos tárgyat, aminek következményeképp megint csúszhatok egy évet - szeretem én az egyetemet, de ennyire azért nem. No pressure or anything. 

A legrosszabb mégis az volt, ahogy anyukám reagált erre. Az egy dolog, hogy csalódott bennem, azzal még együtt tudok élni. De annyira sírt és olyan dolgokat mondott magáról, amit a lányaként, a gyerekeként nem nagyon tudtam megemészteni. Ugyanakkor elég nagy löketet adott ahhoz is, hogy mindent megtegyek azért, hogy soha többé ne lássam őt így. Mert elég volt tudni, milyen lehetett és lehet neki apukám nélkül, de látni és megélni... Nem akarom újra. 

És hogy mi lesz ezután?

Kész tervem van, hála egy segítő kéznek és a yearcompass-nek, amit egyébként ajánlok mindenki figyelmébe, akinek hasonlóan jól telt 2016 és nagy döntésekkel áll neki 2017-nek. Tanulmányi szempontból a nyári félévben újra nekivágok kedvenc tantárgyamnak - ezúttal sikeresen -, szerencsére ezen kívül egy tárgyam és szintén pár faktom van, úgyhogy lehetőségem is van rápihenni, amire nagy szükségem van. Van rá úgy 1% esély, hogy nem kell tovább síelnem, és még ha csak ilyen csekély is, akkor is üldözni fogom, hátha rám mosolyog végre Fortuna asszonyság. Illetve szeretném felvenni a kapcsolatot apukám egyik legjobb barátjával, megnyugtatná a lelkem, ha tudnék hozzá klinikára járni.

Blog ügyileg meg hát... visszatértem! A Catching Sunshine végére ezúttal tényleg szeretnék már pontot tenni, dolgozni mellette a Tükörkép finomításain dolgozni és belevágni a Beauty and the Beasts első történetébe. Aztán meglátjuk, mit hoz a jövő. Kivételesen azt mondhatom, hogy bár állatorvosira járok, szeptemberig lesz életem is. Fuck yeah! Ó, és ha te ezt olvasom, és olyan végtelenül bunkó picsa voltam, hogy nem válaszoltam már egy jóóó ideje semmilyen üzenetre, akkor még hozzátenném: ami késik, nem múlik. :)

Szerencsére ez a félév nem ígérkezik unalmasnak, hiszem márciusban két konferencia is vár rám - az egyik a már tavaly ódákat kapott állatkerti, a másik pedig kisállatos -, emellett jön a Kincsem és a Szépség és a szörnyeteg premierje, valamint a Lélektársak ötödik részét, az Angelt is végre megjelentette a kiadó. És képzeljétek! Ha minden jól megy és minden igaz, két héten belül születik egy alom kisnyuszi, akik közül egy bakocska májusban valamikor a családunk tagjává válik. Már nagyon várom! A neve is megvan, de maradjon titok addig, míg már halálra dögönyözhetem. ^^

Lezárásnak pedig egy motivációs szöveget szánok magamnak, amihez nagyon hasonló Daphne Vasquez szájából hangzott el, a Switched at birth című sorozat siket főszereplőjééből:

Lehet, hogy nem én leszek a világ legjobbja és lehet, hogy több időbe telik majd, mint másoknak. De
  keep calm, I'm going to be a vet!